Vannak olyan emberek, akiknek hiába hoznád le az összes csillagot az égről: ők csak azt vennék észre, hogy miattad lett sötét – ez a „bölcsesség” gördült szembe minap a közösségi oldalon. Ó, és még mennyi fog bő egy hét múlva, hiszen lassan nyakunkon a Valentin-nap. Tényleg! Miért is nincsenek tele piros szívecskékkel az ajándéküzletek kirakatai, hol vannak az akciós rózsát hirdető virágüzletek táblái, vajon idén elmarad a giccsparádé? Lehet, hogy az illetékesek megfeledkeztek, vagy azt hiszik, hogy a járvány idején nem szeretik egymást az emberek? Különben érdekes, örömteli és egyben vérlázító (na nem úgy, ahogy egy szerelmes gondolja!), ahogyan ez az „ünnep” is begyűrűzött hozzánk, ide Székelyföldre.  Egy – nem a csíki ködtől és sötétségtől szűk- és rövidlátó – ismerősöm azt szokta mondani, ez a jeles nap is egyfajta nyugati mocsok. (Úgy látom, újabban nemcsak majmolni, hanem szekálni is dívik a nyugatot, habár ifjaink ottani keresetükből próbálják megalapozni itthoni jövőjüket.) Ezúttal egyetértek az ismerősöm kijelentésével, sőt én is úgy gondolom, hogy a Valentin-nap valóban egy nyugati mocsok abban az esetben, ha az év többi napján nem vagy csak ritkán fejezzük ki a párunk iránti szerelmünket, szeretetünket. És ugyebár mindannyian ismerjük a viccet, sőt elég gyakran követjük is a székely bácsi példáját, és csak akkor szólunk, ha valami változik. Ez még a jobbik eset, hiszen gyakran látni, hallani az utcán vitatkozó, kiabáló párokat, legutóbb egy „ne várd meg, hogy hazamenjek” ökölmutogatás szemtanúja is voltam. El tudom képzelni azt a helyzetet is, amikor a már sokat emlegetett napon ezek a párok meglepik egymást. Látom a szemem előtt, ahogyan a férfi munka után, fáradtan toporzékol a túlzsúfolt virágüzletben, hiszen milyen dolog, ha a zasszonnak bár ilyenkor nem visz egy szál virágot. Magam előtt látom azt a jelenetet is, amikor ennek a férfinek a párja előkotorássza a telefonjáról az öt évvel ezelőtti közös fotójukat (hiszen akkor voltak utoljára kettesben a férjével az utcasarki cukrászdába randizni), és sort áll az egyik ajándéküzletben, hogy piros szívecskékkel feldíszített üveggömbbe helyeztesse. Ugye, micsoda kényszerhelyzetek?  De hát Valentin-nap van! Aztán van az a helyzet is, amikor a párok látszólag rendben vannak, szeretik egymást, de hol az egyik, hol a másik akarva-akaratlanul bántja a másikat. Ilyenkor ők is ünnepelnek a maguk módján. Bizonyára sok őszinte és párja, kapcsolata iránt elkötelezett Kapca Manci és Kapca Marci (Mancik és Marcik, a névválasztás csupán a véletlen műve) több-kevesebb sikerrel ügyködik azon, hogy ha nem is az év minden napján, de legalább hetente, naponta Valentin-nap legyen. Talán ők azok, akik egy-egy vacsorameghívás után ezt a választ kapják társuktól: Ejsze azt hiszed, én nem tudok főzni?  Úgy gondolom, sokkal több Kapca nevezetű hősünk van, mint gondolnánk, és ők azok, akik minden kudarc, visszautasítás ellenére lelkesen azon tevékenykednek, hogy színt vigyenek a házasságukba, kapcsolatukba. Milyen jó lenne, ha sokan csak Mancik és Marcik lennénk, és mindig azért iparkodnánk, hogy az adott napunk tele legyen szeretettel, kedvességgel, odafigyeléssel, őszinteséggel és megbocsátással… Véleményem szerint, ahhoz, hogy a hétköznapok is ünneppé váljanak, valóban nincs szükségünk „nyugati mocskokra”, az évente visszatérő kényszeres ünnepre, de legfőképpen zsírpapírba csomagolt kókadozó rózsákra. Kapca Manci és Marci, Szent Bálint, a szerelmesek, lelkibetegek és az epilepsziások védőszentjének állhatatossága legyen figyelmetek középpontjában! Ja, és itt jut eszembe (szokás szerint) egy dalrészlet: „A szerelem nem mindig csak a fiataloké!” Szebb korúak is tehetnek azért, hogy ne csak akkor legyenek jól, ha a zasszont, a zembert és a bajokat leszámítják! Biztos, hogy sokan észreveszik azt is, miért hiányzik egy-egy csillag!   Biró István