Hirdetés

Ünnepi éhség

HN-információ
A mindennapi evést az alapvető életszükségletek között tartjuk számon, a lakomák viszont lehetnek ünnepi rítusok, vagy az öncélú dőzsölés részei; azt is mondják, hogy a szűkebb baráti körben vagy tágabb közösségben elfogyasztott étel-ital, az összetartozást erősíti, de milyen jó lenne közben észben tartani azt is, hogy az evés-ivásnak nem szabad átvennie a főszerepet. Hogy egy kicsit összegubancoljam sületlen-főtelen töprengéseim fonalát, arra is gondolok, hogy sohasem választanak evéssel (inkább éhezéssel!) kapcsolatos irodalmi műveket például nemzeti hősöket ünneplő közösségi rendezvények műsorába, pedig életükben a hősök is ettek-ittak, ha volt mit, ugyanúgy, mint a névtelenek, és lehet, hogy éppen azért áldozták életüket, hogy mindenkinek jusson a terülj-terülj-asztalkáról legalább egy falat. Eszembe jut a szegények felemeléséért küzdő forradalmár, politikus, író Táncsics Mihály, aki sokévi börtön után teljesen megvakulva, élete végén vagyonkáját könyvkiadásra elfecsérelve, házalt, hogy könyvei eladásából egy kis pénzre tegyen szert. De hányan és hányan vannak hasonlók! Kedves Olvasóm! Kisebb-nagyobb rendezvényeken manapság szokásos desszert, hogy befejezésül irodalmi műsorokkal, koncertekkel etetik a résztvevőket (felejtetik el, vagy egészítik ki az addigi unalmas pátoszt?!), és a szervezők igyekeznek ismert színészekkel, neves együttesekkel vonzani a közönséget. Mert minek szervezni bármit is, ha nincs hozzá szájtáti néző-, hallgatósereg. Kérdés, mire tátja szívesen a száját-fülét az a sereg?! Jelképesen szólva, akkor az égett flekkent is édes tejszínhabbal illendő leönteni, az üres fazékra jelmondatokkal díszített fedőt tenni, és ezek után a fennköltséget csorbítaná, sőt lázadásnak minősülne egy szegénységről írt poéma. Elképzelni is nehéz egy olyan abszurd helyzetet, ha ilyenkor elszavalnák például Berda József Éhség című versét: „Inkább lennék most másfél mázsa, / csak ne kínozna éhség láza. / Ne lennék karcsú férfi soha: / Csak jönne zabálás hosszú sora. / Se hús, se bor, még kenyér sincsen. / Akaszd föl magad: eltűnt minden! – / Legalább lóhús, patkány volna! / Ember hiába ne loholna. / Akármit! bármit! Enni! enni! / Ne hagyj már, rossz sors, éhen veszni!”. Berda József (1902–1966) ifjúkorában lakatosinas volt, majd kifutó, hordár, később könyvügynök, majd autodidakta újságíró és költő. Első verskötete 1923-ban jelent meg Krúdy Gyula előszavával. Baráti szálak fűzték József Attilához is. Berda egész életében szegény volt, már ami a köztudatban élő anyagi gazdagságot, úri hejehuját illeti, biztosan az. Másképpen volt gazdag, mert más dolgoknak tudott szívből örvendeni, és ezekhez az örömökhöz nem kellettek kivételes ünnepek, jeles napok, és sok pénz sem kellett hozzá, mert ott voltak mind-mind – a sokak által olyannyira unalmasnak, jelentéktelennek tartott – csendes hétköznapokban. Ízelítőül Berda 1948-ban írt, önéletrajzából idézek: „Az alkotó vágyás nagy örömén kívül a legmagasztosabb öröm számomra a turistáskodás: erdők, hegyek közt barangolni, gombát szedni, rákászni boldog gyermekként. Ezért szeretnék hosszú ideig, legalább száz évig élni, természetesen teljes egészségben, úgy, hogy mindennap megihassak legalább egy liter somlai bort, természetesen a hozzá való jó ételekkel: hagymás rostélyossal, gombapörkölttel, kacsasülttel, rántott csirkével és hasonló finomságokkal. Jelenleg 46 éves vagyok, de még mindig kamasznak érzem magam. Mert csak az öregszik meg, aki meg akar öregedni!” Aztán két vers, amely az ínséges ötvenes években született. Elképzelem egy politikai kampányban a felolvasásukat. (1.) „Egyszerűség mértéke: A puha gazdagok csörgő aranya előtt / kipattannak a fényes kirakatok: / jó és rossz tetszés szerint. /– Ó, Isten különös demokráciája! / Az erdő ízes gombákat, gyógyfüveket / és édes szamócát terem / a kóbor éhezőnek... Ez már az áldott béke, mely zúgva zeng / az elemekben, – de mi csak emberek vagyunk / és veszekedni tanultunk / minden percben elölről kezdve, mint az állatok. (2.) Jóétvágyunk nevében!: Libamájrizottó, hol vagy? Miféle gyomorbeteg / sajátos hatalma lázadozott ellened, hogy úgy / tűntél el, mint a mesebeli kámfor? – / Libamáj apróra vágva; törött borssal párolt / rizsával s gyenge zöldborsóval, rókagombával / elegyítve tündököltél a tálakon valaha s íme, / hírneved se ismerjük már! Miért, miért / mindeme büntetés? Mit vétett emberi értelem / s ösztönös örömünk éhe, hogy elpárologtál / immár a képzeletünkből is?! – Ó, életre / szomjas vidám gyomrunk, imádkozz az étvágy istenéhez: / gyógyítsa meg végre a gonosz gyomorbetegeket s / hagyjanak élni minket is már, kik / az életre esküszünk!” (Berda József Összegyűjtött versei. Szerkesztette Urbán László. Budapest, 2006.) Kozma Mária


Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!