Újra tanítják a régi mesterséget Szencsedben: Visszahozni a pásztorkodás becsületét

Fotó: Nagyálmos Ildikó

Béres Sándor vállalta el, hogy pásztorkodásra tanítja azokat a Böjte Csaba otthonaiban élő fiatalokat, akik fogékonyak erre a mesterségre. A Farkaslakához tartozó tanyavilágban, Szencsedben rendezkedett be a magyarországi, többdiplomás, különös életutat bejárt férfi, aki lovával érkezett Székelyföldre.

A szencsedi tanyavilág egyik eldugott szegletében áll egy kis faház, távol a világ zajától. A gyönyörű tisztáson nárciszrét illatozik, az idillikus környezet csendjét juhászkutyák ugatása töri meg. Szimpatikus férfi siet fogadásunkra, a kutyák csaholása is alábbhagy, amint kiszállunk az autóból.
Béres Sándort kérdezzük, honnan indult és hogyan került Székelyföldre. Ugyan a ceglédi kórházban jött világra, Dánszentmiklósra vitték haza szülei. Irsai származású édesapja tanyasi eredetű, hentesnek tanult, húsz évig ebben a szakmában is dolgozott, majd húsz évig postás volt. Édesanyja szintén postai alkalmazott volt.
– Első generációs értelmiséginek mind ilyen a sorsa, mint az enyém, ezt Erdei Ferenc is megírta. Kérdezték tőle: miért taníttatod a fiadat, úrnak neveled? Erre azt válaszolta: ugyanúgy dolgozik, mint mi. Bennem is harcolt ez a kettősség: kiskoromban apám elvitt disznót vágni, otthon műveltük a kertet, jártam közben iskolába, jó jegyeim voltak, és akkoriban még élt az emberekben az az elképzelés, hogy ha valaki nem tehetős családból származik és tanul, akkor jól alakul a sorsa. Mire elvégeztem az egyetemet, ez megváltozott. Apám szerette volna, ha szakmát tanulok, de én elteltem a gondolattal, hogy gimnazista leszek Cegléden. Amikor elvégeztem, 2001-ben elég nagy pontszámmal vettek fel a pécsi egyetem államilag finanszírozott néprajz–történelem szakára. Elvarázsolt Mecsek és Pécs.
2001-től 2012-ig kötődött Pécshez, jó hosszan végezte az egyetemet, nagyon szeretett egyetemistának lenni. Nekik annak idején kiváltságaik voltak, őket nem lehetett csak úgy kitenni, ha nem sikerült a vizsga.
– A civilizáció olyan betegségeket hozott, amelynek egyik forrása az identitás felhagyása, a történeti gyökerek elvagdosása, a gyerekeknek szóló altatódalok, mondókák, népi játékok elfelejtése. Ha lelki vitaminjainkat nem vesszük magunkhoz, elpusztulunk. A néprajzosok ezt összegyűjtötték, és ezeket vissza kell áramoltatni mind a szélesebb társadalomba, mind egy hiánybeteg állapotot orvosolandó. Egy egészségesebb jellem tud ezek ellen védekezni, de akinek nincs lelki, szellemi háttere, azt megöli. Én ezt az 1939-es programot futtatom most is, amit Györffy István kitalált a szellemi honvédelem jegyében – mondja a 39 éves férfi, majd hozzáteszi, ez egy gyakorlatias ideológia, oda kell állni, ki kell menni a világba és tevékenyen beavatkozva kell létezni ezen elvek mellett.

A pásztorkodás nemcsak szakma, hivatás is                                                                                 Fotó: Nagyálmos Ildikó

Pásztorképző mint fogékonysági vizsgálat

Sándor már több mindent kipróbált az életben, lóháton megjárta Kazah­sztánt, elbiciklizett Portugáliába, dolgozott farmon, tanított lovaglást, juhnyájat őrzött, és múzeumokban is dolgozott, miközben néprajzból ledoktorált. Egy biztos, nagyvárosban nem tudja elképzelni az életét, szüksége van térre, levegőre. Mindig kereste azokat a helyeket, ahol lehet inni a vízből, ahol nem háborgatják az embert.
– Valami értelmes dolgot akartam csinálni, és épp rátaláltam a közösségi oldalon Böjte Csaba egyik írására, amiben azt taglalja, milyen szomorú, hogy Erdélyben tönkremegy a fű, nincsenek pásztorok, pedig mennyi alkalmas gyerek lenne, csak éppen nincs, ahol képezzék őket. Írásában kérte a Jóistent, bárcsak lenne egy ember, aki az állatokhoz is ért, a gyerekeket is szereti tanítani, szereti ezt az életformát. Gondolkodtam rajta, adtam magamnak egy hónapot, hogy biztos legyek a dolgomban. Aztán írtam Böjte Csabának egy óvatos levelet, hogy ötletekkel segíteném ezt a projektet. Elküldtem az önéletrajzomat, amiben nagyjából minden benne volt, és meghívott februárban, hogy jöjjek el terepszemlére. Feljöttünk ide a tanyára, akkor még hó volt, és megtetszett a hely – idézi fel az elmúlt hónapokat Sándor.
Úgy kell elképzelni ezt a pásztorképzőt, magyarázza Sándor, hogy ez inkább egy fogékonysági vizsgálat, hogy tudná-e, akarná-e csinálni a fiatalember. Ez amolyan pályaválasztási cél is lenne hetedik, nyolcadik osztályos gyerekek számára. Böjte Csaba csíkszentsimoni otthonában ugyan állatokat is tartanak, de Szencsedben lenne maga a tangazdaság a középiskolásoknak, azoknak pedig, akik már kirepültek, amolyan parkolópálya is lehetne: nem titkolt cél a munkahelyteremtés.

Világszerte kiürülnek a legelők

Egyelőre az alapítvány juhai vannak a tanyán, de szeretnék bővíteni a létszámukat. Ez a projekt tulajdonképpen arról szól, hogy a gyerekek egyrészt kapjanak egy oltást, másrészt, hogy kezdjenek el alapvető készségeket megtanulni.
– Erdélybe nagyon sok pásztorra lenne szükség, mindenki tehenészetet akar, de ezeket a havasi legelőket nem lehet iparilag hasznosítani. Világszerte ürülnek ki a legelők, nem azért, mert nem lehet megélni ebből, hanem mert mindenki azt hiszi, a városban jobb élete lesz. Az én őseim cselédek voltak, azelőtt köznemesek, de nekem nem lett volna lehetőségem a régi világban egy ilyen helyen élni. Elvertek volna betyárkodásért – mondja nevetve Sándor.
Terveik között szerepel a sajtkésztés elsajátításának művészete, illetve a hús, gyapjú feldolgozása is. Sándor azt szeretné megtanítani a gyerekeknek, hogy miként tudnak önállóan megélni, illetve azt, hogyan tudnak elszegődni. Úgy véli, itt még nagyon sokáig, de talán soha nem lesz modern gazdálkodás, amiről álmodoznak. Nem azért, mert megvalósíthatatlan, hanem mert az emberek már nem fogják akarni. Ezek a legelők régen és most is képesek eltartani a megművelőjét. Olyan megújuló biomassza, ami létezik, vagy kezdünk vele valamit, vagy nem.
– Olyan lesz a világ, amilyenné az emberek alakítják. Ha Böjte Csaba romokból árvaházakat tudott felépíteni, ugyanúgy tud romokból esztenákat is építeni, csak meg kell tölteni emberekkel. Böjte Csaba alkalmasnak talált engem erre a munkára, és ez többet jelent nekem, mint egy állami kitüntetés – mondja.

                                                                                                                                                 Fotó: Nagyálmos Ildikó

Értékes szakma

Külön érdekessége a történetnek, hogy általában a pásztorok Erdélyben sokgyerekesek és nagyon szegény sorban vannak. Ezeknek a gyerekeknek egy része a Szent Ferenc Alapítványnál köt ki, és nagyon nehéz őket integrálni az oktatásban, miután több évet lehúztak a havason. Van köztük, aki épp pásztor szeretne lenni, de ilyen oktatás eddig nem volt.
– Ezen a tizennégy hektáron lehetne miniesztenákat építeni, ahol a srácok gyakorlatozhatnak saját szakállukra, önállóságot tanulva. Akiket pedig csak alkalmazottnak lehet nevelni, megtanítom, hogyan álljanak ki magukért, hogy ne tudják őket átverni. A legeltetés legfontosabb terméke az ember, hisz minőségi emberanyagot termel. Ma a legnagyobb probléma az ember minőségének problémája: beteges, satnya, szellemileg, lelkileg, fizikailag beteg. Nem kötelező akkora kényelemben élni, mint amekkorában tartjuk magunkat. Ez a típusú kényelem nem tesz jót, a világ nagyon nagy, mi pedig bebörtönözzük magunkat és marjuk egymást, mint a patkányok. Feladjuk a teret, pedig a Kárpát-medencében lenne elég mindenkinek. Aki pásztorkodásban érvényesülni tud, óriási jövőre mutató eszköz lesz a kezében. A biodiverzitás szempontjából is fontos lenne, hogy minden területen folyjék legeltetés. Az oxigén nagy részét nem az erdők, hanem a gyepek termelik. A tiszta ivóvizet is a legelők tisztítják meg. Ez a mioritikus táj a tehenek, juhok miatt ilyen, turisztikai vonzereje is a pásztorkodás miatt van – véli Sándor.
Egyelőre a tanyán rotációban lesznek jelen a gyerekek. Sándor tisztában van azzal, hogy ittléte szimbolikus.
– Otthon a hortobágyi pásztor már szinte celeb kategória. Szeretném, ha felfognák végre, hogy ez a szakma értékes. Ez a küldetés az én Trianon 101 projektem. Én így tudom összekötni a két országrészt – zárja mondandóját Béres Sándor.

Nagyálmos Ildikó