Hirdetés

Újfajta szövetségre van szükségünk ezen az áldott földön

HN-információ
A világ számos országában megfordult karmester, Emil Aluaş a Maros megyei Nagysármáson született, a Mezőség közepén. „Egyébként Tőkés Lászlóval egyazon évben születtem, tehát 1952-ben, akivel több mint ötven éve ismerjük egymást. Nagysármáson egy jelentős lélekszámú, református és adventista hitű, kiváló mesteremberekből álló és nagyon szorgalmas magyar közösség él” – írta bevezetésként a jelenleg Budapesten dolgozó Aluaş, a Pro West Alapítvány alapító elnöke. Nem tudtunk személyesen találkozni, az interjú elektronikus levelezés útján készült. – Hogyan tudott vidéki környezetből származó kisgyerekként művészeti líceumba kerülni, s hogy ívelt, majdnem töretlenül a zenei pályája? – A létezett szocializmusnak voltak azért jó oldalai is. Óvodás voltam még – 1959-et írtunk –, amikor kiszállt Kolozsvárról egy bizottság és zenei tehetségeket keresett. Láttak fantáziát bennem, s így nemsokára felvételt nyertem a kolozsvári zenelíceumba, hegedű szakra. A líceum akkortájt a ferences kolostorban volt, amelynek különös ódon hangulata nagyon megragadott. Az elsőtől a tizenkettedik osztályig, tehát érettségiig, mindvégig ott volt mellettünk a B osztály, amelybe a magyar gyerekek jártak. Nagyon sok közös programunk volt, együtt tartották számunkra az elméleti órákat, aztán később, a konzervatóriumban is közösen tanultunk és muzsikáltunk. Én a nyugati kultúrán nőttem fel. Teljesen természetes volt, hogy a magyar történelemmel és az irodalommal is megismerkedjem. A konzervatórium elvégzése után a Kolozsvári Román Opera zenekarába kaptam hegedűsi kinevezést. Nemsokára – 1983 áprilisában – részt vettem Budapesten egy ifjú karmestereknek szervezett versenyen. Ott is bizottság döntött a további sorsomról, úgy látták jónak, hogy Pesten, a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanuljak karvezetést. Úgyhogy én azt el is végeztem. Versenyvizsgáztam a szatmárnémeti filharmónia karnagyi állására, ahonnan aztán 1986. december 15-én emigráltam az Amerikai Egyesült Államokba. – Ön egy olyan városban nőtt fel, amelynek hangulatát akkor még Közép-Európa levegője határozta meg. Ebben az időben a város magyar többségű volt, amely azonban nagyon hamar megváltozott. Milyen volt akkortájt a kolozsvári átlagpolgár? – Amikor odakerültem, Kolozsvár lakosságának 52%-a magyar volt, de élt még ott mintegy 6% német és egy jelentős zsidó közösség is. A németek és a zsidók – szinte kivétel nélkül – mindannyian magyarul (is) beszéltek. Az első jelentős változásokat 1964–1965 táján kezdtük érezni, amikorra felépült a Györgyfalvi és a Grigorescu (a Donát) negyed. Az emberek azt suttogták, hogy az éjszaka leple alatt Moldvából hordják az új lakókat a frissen elkészült és számukra kiutalt tömbházlakásokba. Mindenesetre, annyi biztos, hogy a város lakosságának összetétele igen látványosan megváltozott. Kolozsvár azelőtt nagyon tiszta és rendezett város volt… Kis- és középiskolás diákokként megszoktuk, hogy megfelelő körülmények között, csendben és nyugodtan játszhatunk, illetve végezhetjük a tevékenységeinket. Emlékszem, hogy iskolakezdéskor volt a ferences templom előtt, a Múzeum vagy Karolina téren volt a cselédpiac – valahogy ezt is a tanév kezdetére, szeptember 15-re időzítették, gondolom azért, mert ekkor kezdődött a háztartásokban is a „szezon”, amikor szükség volt a szolgálókra –, amelyen többnyire széki leányokat láttunk. Díszes népviseletbe öltözött, szép kiállású, nagyon ápolt és tiszta, 14–15 éves kislányok voltak, akikről azt tartották, hogy igen szorgalmasak és becsületesek. Ezeket a lányokat valósággal elkapkodták, elkezdődött a cselédkarrierjük – habár ezt a hatóságok nem támogatták különösebben, de eltűrték –, s aztán ezek a leányok általában Kolozsváron mentek férjhez, csak kevesen mentek vissza „Szík városába”… Mivel zeneiskolába jártunk, bejáratosak voltunk a városban zajló szimfonikus koncertekre és az operaelőadásokra is. Kolozsvár akkoriban egyetemi városnak számított elsősorban, és nagyon-nagyon konzervatív volt, németes kultúrájú. Akik a vezetői állásokat töltötték be, azok az emberek még a két háború közötti polgári időszakban szocializálódtak, akkor szerezték meg az ehhez szükséges tudásukat. A tanulás vágyát és a kötelező udvariasságot oltották belénk, viselkedésükkel, magatartásukkal arra késztettek, hogy kövessük a példájukat. Az értelmiségi elit akkor túlnyomórészt magyarokból, németekből és zsidókból áll. A közismert román értelmiségiek közül abból az időszakból Lucian Blagát, Ion Agârbiceanut és Constantin Daicovici-ot lehet megemlíteni. Megjegyzem itt, hogy nemcsak a kommunista vezetés végzett erőszakos betelepítéseket, hanem már 1918 után a királyi Románia is, hiszen Erdély nyugati peremén, legalább száz településre vittek be a Nyugati-Érchegységből románokat, akiknek leszármazottai három generáció múltán is tudják, hogy ők valójában mócok. Erdély igazán erőszakolt elrománosítása 1965 után kezdődött. Így jutottunk oda, hogy Kolozsvár magyarsága ma 17% alatti, s hogy a zsidók és a németek majdnem teljesen eltűntek, mert „eladták” őket. A kiárusításból származó bevételeket akkor a titkosszolgálatok kapták meg. Kolozsvár lakosságának többsége ma egykori munkások felkapaszkodott ivadékaiból áll, akik közül – dacára annak, hogy közepes képességűek – sokan fontos felsőoktatási beosztásokban ülnek a megfelelő káderlapjuknak köszönhetően. Megalkuvó, identitás nélküli emberek, akik úgy jutottak kulcspozíciókhoz, hogy bármi közük is lenne Közép-Európa kultúrájához és értékrendjéhez. Ráadásul az utóbbi másfél évtizedben folytatódott a spontán beáramlás az egykori Regátból, Dobrudzsából és a Moldvai Köztársaságból is. A kolozsváriakat ma ez sem boldogítja! Mi azt szeretnénk, hogy nyitottak maradjunk azon személyek és etnikumok iránt, akik képesek cselekedni régiónk előrehaladásáért. Arra vágyunk, hogy az, aki idejön, hozza magával a fejlődést, járuljon hozzá a gazdagodásunkhoz. Viszonylag szerencsés helyzetet teremtett az IT-szektor utóbbi években kezdődött látványos fejlődése, s az a tény is, hogy akárcsak Erdély és a Bánát több nagyvárosá- ban – Brassóban, Gyulafehérváron, Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen – ezernél több nyugati vállalkozás telepedett meg, amelyek többnyire jól képzett fiatal munkaerőt alkalmaznak. – Ön elhagyta az országot, de a rendszerváltás után visszatért, hogy aztán újra a Nyugatot válassza. Visszatérése(i) után milyen változásokat észlelt? – Amerikába hivatalosan jutottam ki. Ott mindjárt a képzettségemnek, a tudásomnak, a művészi tehetségemnek megfelelő megbízatásokhoz jutottam, de amikor hívtak vissza Szatmárra, személyesen Andrei Pleşu is, aki akkor a kulturális tárca élén volt, szívesen jöttem. 1990. június 6-án érkeztem haza, aztán egy hét múlva Bukarestbe utaztam ügyek intézése végett. A Stoica családnál voltam vendégségben, amikor június 13–14-én megtörtént a „bányászjárás”. A szoba, amelyet használhattam akkor, a Magheru sugárúton van, úgyhogy én teljesen közelről láthattam ezeket a felbiztatott, félrevezetett és emberi mivoltukból kivetkőzött figurákat, és nagyon megdöbbentem. Elvállaltam ugyan Szatmáron a filharmónia igazgatásával és a vezető karnagyi funkcióval járó feladatokat, de csak egy évig maradtam, aztán visszatértem Kolozsvárra, ahol a lányom épp a BBTE politikatudomány tagozatán volt hallgató. Később aztán megint kimentünk az Egyesült Államokba. Nyilvánvaló, hogy visszatéréseim alkalmával mindig észleltem a városban, de egész Erdélyben és a Bánátban zajló változásokat. Látványosan és ízléstelenül, kontroll nélkül építkeznek. A társadalom erkölcsi színvonala nagyot zuhant. Szélhámo- sok, diplomahamisítók, faragatlan alakok lepték el a különböző hivatalokat, sokan közülük egyik napról a másikra politikusokká vedlettek. És nagyon sokan, a legjobban képzettek tömegei vándoroltak el innen a világ különböző sarkaiba. – Mit nyert Románia azzal, hogy az Európai Unió teljes jogú tagja lett? – Két fő hozadéka van a csatlakozásnak: az állam polgárai szabadon, vízum nélkül utazhatnak Nyugat-Európa országaiba, és majdhogynem korlátozás nélkül munkát is vállalhatnak – így lett ez az ország Szíria után a második „migráns-kibocsátó” országgá, függetlenül attól, hogy itt nincs háborús helyzet; a másik lehetőség, hogy e korszakalkotó nyitás révén csatlakozhatnánk a nyugati élet értékrendjéhez, az ottani polgári fegyelemhez, elsajátíthatnánk a demokrácia kötelező velejáróit. Mi, erdélyiek és bánátiak rendelkezünk ilyen irányban némi tapasztalattal, Románia többi része azonban messze elmarad Közép- és Nyugat-Európa mögött. – Mennyivel vagyunk szegényebbek a szászok kiárusítása után? – A szászok és a svábok távozását követően Erdély és a Bánát kultúráját pótolhatatlan értékektől fosztották meg. Erdély és a Bánát sok városa, Kolozsvár régi központjához nincs a románságnak sok köze. Az az igazság, hogy ebben a pillanatban is csak a városoknak azon részei tartoznak a románokhoz, amelyek az utóbbi évtizedekben jöttek létre, ezek pedig a tömbháznegyedek. – Azt vallja, minket, erdélyieket és bánátiakat nem a nyelv, hanem a „kulturális identitás” tart egyben… – Én Erdély és a Bánát függetlenségének szószólója vagyok. Jövőnket Bukarestről és Budapestről leválasztva képzelem el. Erdély őshonos magyar és román lakossága 1100 éve él szimbiózisban egymással. Ez a hely Közép-Európa integráns része. A nyelvünk megkülönböztet ugyan, de nem választ el. Gondolkodásmódunk, szokásaink, közös történelmünk egy évezred óta tart egyben. Mi, Erdély és a Bánát mai lakói – így vagy úgy – vegyes házasságokból származunk. Közösek az őseink. Egy 2006-ban készült felmérés, amely arról szólt, hogy akarjuk-e Erdély függetlenségét, a válaszadók 63%-a igent mondott. A tanulmány készítői azonban nem hozhatták nyilvánosságra ezt az eredményt. – Vannak-e látványos és eredményes párbeszédkísérletek? Az Ön elvei találkoznak-e az itteni magyar politikai elit vezérgondolataival? – Jól ismerem az RMDSZ mai meghatározó politikusait, a korábbi csúcsvezetőket. A kolozsváriak jelentős részét immár évtizedek óta. Az ideológiai alapjaik azonban számomra túl „szocialisták”, ahhoz képest, amit én az igazi liberális értékrendről magamba szívtam az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Úgy vélem, a közelmúltban sok magyar már meg sem lepődött attól, ahogyan a PSD és ALDE mellé álltak a polgárjogi törvénykönyv eljárási rendjét célzó törvény megszavazásakor. Gyermekkori jó barátom, az RMDSZ-alapító Eckstein-Kovács Péter is ennek hatására lépett ki annyi év után. Az RMDSZ nem győzte meg a magyar közösséget arról, hogy valóban az érdekeit védi. Az RMDSZ nagy hibája, hogy nem képes lépést tartani az idők újabb kihívásaival. Az erdélyi és a bánáti magyar politizálásban másfajta tényezők jelentek meg. Teljesen más a gondolkodásmódjuk, másfajta elvárásaik, másfajta igényeik jelentkeznek. Szerencsés lenne, ha mind az RMDSZ, mind az MPP, vagy az EMNP kizárólag szakmai kompetenciák és kritériumok alapján választhatná ki szakembergárdáját. Egy olyan román–magyar szövetségben hiszek, amely képes felvállalni és megvédeni a hazáját, azt a történelmet, azt az értékrendet, amelyet ezen az áldott földön 1100 éves együttélésünk során megteremtettünk. Nemrég az RMDSZ-es honatyák a PSD-vel együtt szavaztak a polgárjogi perrendtartást módosító javaslatról, míg a PNL és az USR ellene szavazott. Mit takar ez a gesztus? Közben arról szivárogtak ki információk, hogy az RMDSZ a PNL-vel tárgyalt az aktuális kormány ellen benyújtandó bizalmatlansági indítványról (amely végül nem vezetett eredményre). Vajon, hol helyezkedik el mostanság az RMDSZ–MPP-koalíció? Ez most jobb- vagy baloldali politikai alakulat-e? – Miként ünnepli a centenáriumot? – Ez a száz esztendő egy fiaskóval végződő kísérlet volt. A közel- múltban látott napvilágot egy sor dokumentum azokról az 1918. december 1. előtti eseményekről, amelyekből megtudhatjuk, hogy komoly kételyek voltak az egyesítéssel kapcsolatosan román részről – mind Erdélyben, mind a Bánátban –, attól tartottak, hogy „elveszik a földünket, csúfot űznek belőlünk”, és az egyesítés elleni népszavazás kiírására buzdítottak. A háttérjátszmák azonban addigra lejártak. Meg fogjuk látni hamarosan, hogy melyek az Európai Unió túlélési esélyei. A Uniónak ebben a formában semmi esélye a fennmaradásra. A politikai elit és a nyugat-európai polgár közt a szakadék óriási. Én már nem bízom, nem hiszek ebben az Európai Unióban. És megjegyzem, hogy lelki szemeim előtt Erdély és a Bánát fényes jövője lebeg. Áldott hely ez, ahol mind a két etnikumnak hazája, otthona van. Kétfajta rossz beidegződéstől kell sürgősen megszabadulnunk: nem szabad tartanunk a függetlenedési szándék kimondásától, és büszkeséggel, nem pedig szorongással kell eltöltsön minket a vágy, hogy a Dél-Tiroléhoz hasonló társadalmat akarunk megteremteni magunknak itt. Simó Márton


Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!