„A gyerekek heti tíz órával kevesebbet alszanak az iskolai időszak alatt, mert túl korán kezdődnek az órák. Paul Kelley, az Oxford Egyetem alvás- és idegkutatási kutatója szerint ez kialvatlanabbá teszi a gyerekeket, mint egy 24 órás műszakban dolgozó fiatal orvost. A megoldás egyszerű, kezdjék később az iskolát. A következő generációknak javulna az életminősége, ha a kisiskolások 8.30 után, a tizenéveseknek 10 órakor, a 18 év felettieknek 11 órakor kezdődének az óráik. Kelley több egyetem idegkutatójával közösen jutott erre a következtetésre.” Ez volt az a szöveg, amelyik a sorban legutolsóként, az elmúlt napokban került a szemem elé, egész könyvtárat kitevő „irodalom” folytatásaként, amely mind-mind azt az érzést erősíti bennem, hogy embertelen rendszer áldozataivá tesszük gyermekeinket. Mert nincs választásunk. Ha neves gyermekpszichológust hallgatok, megtudom, hogy az „iskola betegít”, ha a finn iskolarendszerről olvasok, kinyílik a székely bicska a zsebemben, hogy miért csak a finneknek jár mindez, és a sort folytathatnám. A helyzet paradoxonja, hogy mindez nemcsak engem, szülőt foglalkoztat, sok pedagógus ismerősöm háborog a „rendszer” ellen, hosszan sorolja hiányosságait, igen pontos elképzelése van afelől, hogy mit és hogyan kellene, hogy a gyermek is, a pedagógus is jobban érezze magát, és még a tanulás-tanítás hatékonysága is nőjön. Ám hiába ez a fene nagy tudás, amit összeszedünk szakembereket hallgatva, témába vágó cikkeket olvasva, ezek üzenete ugyanis mintha nem jutna el azoknak a füléhez, akik valóban tudnának is tenni az ügyben. Még fel sem kellene találni a spanyol viaszt. Azt már előttünk megtették. Csak egyszerűen szét kellene nézni a világ országaiban alkalmazott jó példák között, és lemásolni közülük azt, amiről úgy gondoljuk, hogy a hazai társadalomra adaptálható. Pszichológus ismerősöm mondja, hogy ha valamiért valaha bocsánatot kell kérnie a gyermekeitől az, hogy belekényszerítette őket a romániai közoktatásba, és tizenkét évig hagyta, hogy gyötörje őket ez a rendszer. Amelyik – az évtizedek óta tartó, sorozatos reformok ellenére is – mindennek mondható, csak gyermekközpontúnak nem. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kis „boldogságszigetek”, osztályközösségek, iskolaközösségek, ahol a pedagógusok sokszor csodálatra méltó, ellenszélben való erőfeszítéseik árán a gyermekek valóban jól érzik magukat. De az, amit a pedagógusok ki tudnak védeni a rendszer ártalmaiból, igen korlátozott. Hiszen ők is szűk keretek, szabályok között mozoghatnak. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben az új tanév hajnalán. Miközben gyermekeim, a napok óta tartó „úgy várom a sulikezdést!” csatakiáltások után izgatottan pakolták táskájukat, készültek a tanévnyitóra. Talán ezzel van szerencsénk: hihetetlen az alkalmazkodó képességük. Tudnak örülni annak, ami a legkisebb mértékben sem veszi figyelembe az ő érdekeiket. Időnként szenvednek, persze, de szerencsére sokkal kevésbé veszik komolyan mindazt, amitől mi, felnőttek fejre állunk. Az elfogadás művészei, ha nem is tudják, de tökéletesen élik az „ez van, ezt kell szeretni” elvét. Lázadnak néha, de lecsitulnak, és képesek élvezni azt, ami éppen van. Talán azért, mert nem tudják, amit tudunk mi, hogy mindezt másképp, jobban is lehetne? Meglehet. Mindenesetre, miközben mi – teljesen jogosan egyébként – a tanügyi rendszerben uralkodó fejetlenség, kiszámíthatóság hiánya, gyermekközpontúság hiánya miatt méltatlankodunk – ők örülnek a tanévkezdésnek. Miközben mi morgunk, hogy ismét kezdődnek a rohanó reggelek, a tanulós délutánok, ők ünnepre készülnek. És ez az egész, végül is, róluk szól. Akkor hát hagyjuk, legyen ünnepük. Igazi ünnepük. És tegyük félre a morgást egy kicsit mi is. Ünnepeljünk velük. Boldog új tanévet! Forró-Erős Gyöngyi