Új időszámítás a tűzkárosultak életében

Költői kérdéssé vált a hova tovább a sportcsarnok lakói számára. Az Erőss Zsolt Arénában huszonhat napja lakók szerdán este megtudták: nemhogy új házakba költözhetnének, még az ingatlant és annak parkolóját sem hagyhatják el két hétig. Így nyert többszörös értelmet András Loránd koordinátor reggeli kijelentése: „mostantól új időszámítás kezdődik, ezt mindenki érzi, a kérdés csak az, hogy hogyan, mert feszültség van, minden cselekedetnek következménye lesz”.

Álmatlan éjszakák

Hétköznapinak tűnt február 3-a a csíkszeredai arénában: nyolc órától az önkormányzat munkatársai készítették elő a reggelit, a Gyulafehérvári Caritas tíz munkatársa pedig próbálkozott ébreszteni a lakókat. Egyre nehezebben akarnak felkelni, se a zene, se a taps nem segít, az imádkozás lehetősége sem nyitja a pillákat. Mire keljünk? – hangzott unszolásra a válasz. Kétségtelen, későn van itt a takarodó, az est beköszöntével mintha sűrűsödni kezdenének az intéznivalók: a gyerekek hancúroznak, a felnőttek pedig össze-összeszólalkoznak, s ha még a sziréna is megszólal, nem tudni, kinek a nyomására, menekülési hangulat alakul ki… a tüzet juttatva eszükbe azoknak, akiknek közel egy hónapja égett le Somlyó utcai házuk.

Kevés az itt lakók tennivalója, nem fáradnak el, így nem jön könnyen álom a szemekre, és az álmatlanság oka az is, hogy nem tudják, mi lesz a sorsuk. A nyugtalankodás aztán ingerlékenységet szít, abból pedig könnyen lesz duhajkodás, ahogy ők nevezik az egymásnak feszüléseket. Az éjszakai feszültségnek már csak a híre marad reggelre, de esély van rá, hogy megismétlődjön, ezért a reggeli eligazító gyűlésen a koordinátor bejelenti: délután gyűlést fog tartani a bentlakóknak, kiknek száma 127.

Délelőtti pillanatképek

Az iskolások tanulni vonulnak, a kisebbek foglalkoztatását a caritasosok szervezik meg, pontgyűjtő játékkal, kitűzővel, jutalommal. Nagy a jókedv a földszinten, még a hátulgombolósok is részt akarnak venni a vetélkedőn. Egy kisfiú nem áll be a játékba, ő a védőfelszerelésben érkező tesztelőre vár, édesanyjával remélve: ezúttal nem lesz pozitív.

Eközben az asszonyok a müzli-tej reggeli maradékait tüntetik el asztalról, padról, földről. Fent, az emeleten mostanra már pannókkal elválasztott lakrészek vannak, egy-egy család vacka ez, sok helyen függöny pótolja az ajtót, odabent pedig cifra ágyneműk közt, stószban álló ruhaneműk mellett várják sorsuk kiigazodását. A gyűlés hírének örvendenek, kérdésük is, kérésük is van, így tisztelettel köszöngetik a lehetőséget és úgy általában a gondviselésüket. Tudják, nem tart ez míg a világ, s ha a remélt otthonuk meg is lesz, valamiből élniük kell majd. Pár embernek a sofőrvizsga lehetősége a remény, vannak, akiknek az Eco Csík hulladékgazdálkodó által ajánlott részmunkaidő jelenti a kilátást, persze, félelemmel társulva, mert mi van, ha a 2-3 órás munka miatt megvonják tőlük a szociális segélyt.

Életmesékből motivációs levél

Többen jelzik, szívesen dolgoznának teljes munkaidőben, de ahhoz, hogy munkát keressenek, kellene egy önéletrajz, egy motivációs levél. Írástudatlanként ez maga a megvalósíthatatlan netovábbja. Így látunk hozzá a kérdezz-felelekhez, és az ő nevükben, de a mi kezünkkel kezdjük írni a születés helyét és idejét, a gyermekek korát és számát, az eddigi munkahelyeket, a napszámos munkákat, és azt is, milyen munkakörben tudnának helytállni. Sokan közülük iskolában nem tanultak, mégis taníthatnak. A negyvenöt éves asszony például, akinek nyolc gyermeke, tíz unokája és egy dédunokája is van, amíg a tűz ki nem ütött, növénytermesztésben dolgozott tavasztól őszig Bukarestben. A kártevők ellen is kitapasztalta, mi a jó: ha a paradicsom levele összezsugorodik, ecetes vízzel kell spriccelni, a ragyára, levéltetűre az Algocalmin vízben feloldva az orvosság, de úgy általában minden növénynek gyógyszere a gyomlálás, kapálás.

Egy férfi derékvastagságúra duzzadt lábszárait mutatja, bizonygatva, állómunkára alkalmatlan, de ülve gépeket összeszerelni nem csak tudna, szeretne is.

Egy fiatal házaspár a boltok előtti koldulást váltaná fel, az asszony szakács szeretne lenni kislánykora óta, a férfi bármit vállalna, hogy az árvaházból visszavegyék három gyermeküket a három hónapos kisfiuk mellé.

Egy középkorú, jó fizikumú férfi bevallja: ő eddig is külföldön dolgozott, kétkezi munkán, oda menne vissza, mert az euró jobb a lejnél, s a kinti jövedelemből még ékszerre is futná, mert a felesége a gyűrűt, láncot nagyon szereti… akárcsak ő az asszonykáját.

Huszonhat nap együttélés szinte házasság

Eljön az ebédidő, a segítők porciózzák a rántott káposztát és csirkecombot, desszertnek ma banán jár bentlakóknak és önkénteseknek egyaránt. A gyűlésre készülődnek, s ahogy tárgyalóvá alakítják át az ebédlőt, kezdődhet is a megbeszélés. Szabályok kerülnek a nagy fehér lapra, hogy itt mindenki egyenlő, hogy egyszerre csak egy beszél, hogy kiabálásnak helye nincs, és a kérdését mindenki itt tegye fel, amit egymás között pusmognak, az nem több, mint pletyka. András Loránd az irányító, bár ezen a funkción néha osztoznia kell Sándorral, akit a romák vezetőjükként fogadnak el. Huszonhat nap együttélés szinte házasság, hangzik el, és ez csak szabályok mentén életképes. Meg kell egyezni új szabályokban és az elfelejtetteket felfrissíteni, tudatosítani, hogy egy tragédia miatt kiszolgáltatottak, tisztelniük kell azokat, akik rajtuk segítenek, és nekik is ki kell venniük részüket a munkából. A takarításból azért is, hogy meg ne betegedjenek, a gyerekek iskolába járását pedig azért kell támogassák, hogy ők a szegénységtől szabadulhassanak. Hinniük kell abban, hogy a segélyt, mit nekik szánnak, senki nem dézsmálja meg, igaz, hogy van, amit a Caritashoz visznek belőle, de csak válogatásra, feldolgozásra, hogy nekik meleg ételük legyen.

Állítom, egy-egy falugyűlésen volt már nagyobb hangzavar, mint e gyűlésen az arénában. Egyetértettek abban, hogy aki reggeliidőre nem kel fel, nem kap ételt, hogy a részegek és duhajkodók kizáródnak az arénából, hogy vasárnap lesz istentisztelet, a ruhaosztást pedig úgy oldják meg, hogy egyszerre tíz asszony tíz percig válogathat az adományokból. A pokróc szent, abból mindenki kért, a bicskáról végül senki sem akart lemondani, és legnyomatékosabban azt kérték, végre mondja meg számukra valaki: innen hová és mikor fognak menni, hol lesz nekik az otthonuk?

A fürdőhasználatot és mellékhelyiségek tisztán tartását, valamint az újonnan érkezett mosógépek igénybevételét, időigényessége miatt egy későbbi gyűlésre halasztották, mert érkezett a Kedves zenekar, koncert, táncmulatság kezdődött. Ekkor már tudták a szemfülesebbek: a kisfiú tesztje pozitív lett, édesanyja a kórházba valót csomagolta, és sokaknak ütötte meg a fülét a hírt hozó asszisztensek kérdése: ez a gyerek együtt van a többiekkel?

Együtt volt, így lett két hét karantén előírva az aréna összes lakójának, kijárási tilalommal, segítőik viszont bemehetnek ebben az időszakban is hozzájuk, hogy ellátásukról, programokról gondoskodjanak. Ezt a fejleményt nehezen vették tudomásul, a további tesztelés, a maszk és kesztyű állandó viselete is ellenkezést váltott ki tegnap, így a hangulat visszaállításán lesz, amit dolgozzanak a segítő szakemberek, önkormányzati munkatársak.

Távolról tűzkárosult romák, közelről emberek

Huszonhat nap után új időszámítás kezdődött tehát tegnaptól 127 ember életében, akiket nevezhetünk egyszerűen csak tűzkárosult romáknak, de ha vállaljuk velük az együttlétet, megláthatjuk a végstádiumú rákos fiatalasszonyt, a férjére egy életre megharagudott, cserbenhagyott nőt, az egyetlen vagyonuknak, a tűzből kimenekített babakocsinak örvendő családot, a kisfiút, ki késsel-villával eszik, szerényen meghúzódva, nehogy észrevegyék és kitegyék, mert nem helybéli a lakcíme. Aki részt kér a közelségükből, az még mosolyoghat is a sors keserű humorán, látva, amint a három-négy évesek kezükből fejük felett háromszöget alkotva játsszák-éneklik, hogy „Nád a házam teteje-teteje…”