kevés felhő
szórványos felhőzet
erős felhőzet
Tüzelünk
Na, nem úgy, mint a nőstény kutya a párosodás időszakában, amikor a párzási inger jelentkezik nála, s nem is úgy, mint a csikorgó hidegben, amikor a hőmérő higanyszála alulról súrolja a mínusz 25 Celsius-fokot. És a Gondviselésnek hála, nem is úgy tüzelünk, mint nagy-, illetve dédszüleink a többéves orosz fogságuk idején. Mi az elmúlt hetekben, napokban (sőt az elmúlt évek kikeletei során is) domboldalainkon, legelőinken, műveletlenül hagyott földjeinken tüzeltünk, tüzelünk. Az esős, borongós időjárás előtt szinte óránként érkeztek a hírek, hogy a megye valamelyik részén (esetenként egyszerre 2-3 területen) csaptak fel a lángok, amelyek több alkalommal veszélyeztettek egy-egy erdőt, tanyát vagy éppen puccos hétvégi házakat. Egyik este igencsak igyekeztem, hogy nehogy lejárjon az úton töltött szavatossági időm, és lehetőleg tíz óra előtt érjek haza, miközben az egyik forgalmas vasúti átkelőnél kiterjedt területen lángolt az avar. Gondolom, időben észlelték, mert néhányan már urai voltak a helyzetnek. Nagy kérdés számomra, hogy vajon miért nem lehet megszüntetni ezt az évek óta tartó problémát!?
Minap az egyik sajtóesemény előtt, várakozás közben a környezetvédelmi minisztérium egyik igencsak befolyásos emberével baráti hangulatú beszélgetésbe elegyedtünk. A medveprobléma kibeszélése után az avartüzek sokaságáról is szót ejtettünk. A szaktárca embere arra panaszkodott (szerintem jogosan), hogy milyen nehéz megértetni a lakossággal, hogy ne gyújtsák meg a száraz avart. Mint mondta, néhány évvel ezelőtt egy másik kormány szintén környezetvédelmi illetékeseként az egyik székelyföldi település határában megszólította a gyújtogató atyafit, mire az vasvillával támadt rá. Elmondtam, én sem értek egyet a gyújtogatókkal, nem is pártolok senkit, de azt gondolom, hogy amíg az állami intézmények sem mutatnak jó példát, addig túlságosan is nagy elvárás az egyszerű ember irányába, hogy alkalmanként ne gyufával kaszáljon. Példaként említettem csupán az országunkon áthaladó vasút mentét. Szinte mindenhol hasig érő (és nem lefeküdve) avar és bozót ékeskedik a sínek mellett. Sokszor az eldobott cigarettacsikk „landolásán” múlik egy-egy katasztrófa kérdése. (Különben a vasútállomások legtöbbjén még egy cigarettacsikk eloltására és tárolására alkalmas kuka sincs.)
A környezetvédelmi minisztérium embere csak hebegett-habogott: Hogy... hát..., izé..., meg…., na szóval az van, hogy a problémát az (is) okozza, hogy a vasúttársaság azt mondja, az önkormányzat kellene megoldja a kaszálást, az önkormányzat szerint pedig a CFR, és sokszor ezért olyan-amilyen a vasút mente. Nem tudom, hogy mindez végül kinek vagy kiknek a tökéletlensége, de ideje lenne rendet tenni a sínek mellett (is) és jó példát mutatni!
Még az is elképzelhető, hogy például az önkormányzat és a vasúttársaság szervezte havi szemétszedési villámcsődülete közösségépítésként is jól működne, és így talán a választási kampányban nemcsak az évenkénti, egyszeri Föld-napi szemétszedéssel lehetne kezdeni (jogosan) a mellveregetést. Valószínű, hogy a példásan működő minták láttán János bácsi – aki lehet, hogy sokszor csak meggondolatlanságból gyújt tüzet a réten – is tanulna, s nem mondaná, hogy „igen, igen, met még az állam es…” Ki tudja? Még az is lehet, hogy a jó példák olyan ragadósak, mint a vasút menti bogáncs vagy a nagy bojtorján.
Biró István
.jpg)
.jpg)
