Szinte hallom, ahogy a kedves olvasók egy része fájdalmasan felsóhajt: még egy írás az angol–magyarról??? Na, neeee! Pedig de. Mert megunhatatlan. Ha bárki azt állítaná, hogy túl van „tolva”, hogy nem kezeljük a helyén a győzelmet, vagy éppen érveket sorakoztat fel a házigazda angolok gyenge (mit gyenge, értékelhetetlen) teljesítményére, annak ajánlom, tekintsen vissza a mögöttünk álló, (futball)kudarcokban oly gazdag (Jut eszembe: Gazdag, micsoda gólt lőtt, atyaúristen!) évtizedekre. Nem tudom, ki milyen futballélményeken szocializálódott, de én élénken emlékszem az 1986-os focivébé kínos kudarcára, igen, ott a magyar válogatott kapott egy hatost, és jelzem, legalább tucatnyi kötetben boncolgatták az akkor világranglista vezető csapat bukását. És hogy mire emlékszem a 2016-os Európa-bajnoki szereplésig? Kudarcok sorozatára, újabb és újabb elbukott selejtező-sorozatokra, korrupcióval és csalásokkal átitatott magyar bajnokságra, korai nemzetközi kupabúcsúkra, elkeseredettségre és kiútnélküliségre. Ezen az sem változtatott, hogy néha volt egy-egy fellángolásféle, becsúszott néhány jobb eredmény. Csupán arra voltak jók ezek, hogy abban az illúzióban ringassuk magunkat: haladunk valamerre. Közben nem haladtunk, egy nyamvadt olimpiai szereplésen kívül nem sok minden történt, az sem hozott sok örömöt. Mindenkinek, aki ezt az örömöt tompítani szeretné, ennek a győzelemnek a jelentőségét kicsinyíteni óhajtja, azt tudom üzenni, hogy nem fog sikerülni. Ezt nem vehetik el tőlem és futballszerető magyarok millióitól sem. Ez a miénk, a miénk marad, ez a mi évszázadunk mérkőzése. Remélem, a divatos és főleg az angolokat fricskázó mémeken túl ennek a ragyogó győzelemnek az emlékét is könyvek, pólók, sálak, festmények, filmek sora fogja őrizni, és Puskás Öcsiék nem haragszanak meg, ha számunkra a labdarúgás napja ezen túl június 14-e lesz. Tíz nappal a magyar összefogás napja, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója után nem a kesergés és a fájdalom lett úrrá a Kárpát-medence és a világ magyarságán, hanem a mérhetetlen öröm és büszkeség. Mert tegyük szívünkre a kezünket: lehetünk bármely sport világbajnokai, nyerhetjük a lakosságarányhoz képest legtöbb olimpiai aranyérmet, a labdarúgás népszerűsége, eredményeinek jelentősége minden egyes magyar sportrajongó számára százszoros szorzóval bír. Büszkék vagyunk a kézilabdázókra, az úszókra, a pólósokra, a kajak-kenusokra, de Sallai, Nagy Zsolt és Gazdag találatait végtelenítve tudnánk nézni az esti családi mozi helyett is. A foci a miénk, a mi sportunk, a szerződésünk egy életre szól, és erre a szerződésre négy újabb pecsétet ütött a magyar válogatott. Mindebben mi a legszebb? Számomra az, hogy olyan helyről is érkezett pozitív visszajelzés, ahonnan azért ritkán szokott. A honi (értsd a román) sportsajtó és közvélemény egyöntetű elismeréssel szólt a magyar válogatott teljesítményéről. Kell ennél szebb?

Farkas Endre