Tudásvágy és alázat a jó cukrász ismérve

Lengyel László Levente székelyudvarhelyi cukrász, akit ha személyesen nem is, de a receptjeiből készült sütemények ízeit egész Udvarhelyszéken ismerik. Már több mint 21 éve van a szakmában, ez idő alatt mindvégig szerénységgel és alázattal végezte munkáját, ugyanakkor hatalmas mennyiségű tudásra tett szert, amelyet szakmai berkekben is többször elismertek.

– Világ életemben cukrász szerettem volna lenni, mióta csak az eszemet tudom – meséli Lengyel László Levente székelyudvarhelyi cukrász.
Édesanyja, nagymamája is sokat sütött, náluk mindennapos volt a sütemény az asztalon, pályaválasztásában pedig az is közrejátszott, hogy szomszédságukban egy cukrászlabor működött, ahol gyakran fordult meg látogatóként. Lenyűgözte a látvány, a nagyüzemi termelés, a hatalmas eszközök, tálak. Mivel a környéken nem volt ilyen profilú középiskola, tanulmányait az egyik helyi szakközépiskolában végezte. Álmáról, hogy cukrász legyen, azonban továbbra sem mondott le. Tizenegyedik osztályos korában adódott egy lehetőség, amikor is esti tagozatként egy rövidített változatú, egyéves cukrász szakképzés indult Székelyudvarhelyen. Erre jelentkezett, és a középiskolával párhuzamosan, délutáni oktatásban végezte el.
– Még be sem fejeztem a líceumot, de már volt egy szakmám. Érettségi után előbb pincérként helyezkedtem el, majd a kötelező katonai szolgálat után egy cukrászlaborban dolgoztam, innen kerültem át ahhoz a céghez, ahol azóta is tevékenykedek – mesélte László.

Kitartó munka és határtalan kreativitás
Mint mondta, nagyon sokat köszönhet nekik, hiszen szabad kezet kapott új receptek bevezetésében, díszmunkák készítésében. A cukrászkodás azonban áldozatokkal is járt, kezdetben hajnali négyre járt dolgozni, reggel nyolcig elvégezte a kötelező feladatait, majd ezt követően kiélhette kreativitását. Mézeskalácsból megformázott egy másfél méteres templomot, amely három hét alatt készült el, és amely még ma is áll. Ezzel bekerült az összes román médiába, a szakmai lapok is elkezdtek érdeklődni felőle, és ez hozta meg úgymond az első szakmai sikerét. Az egyik szakmai lapban, két oldalon marcipánfigurák késztését mutatta be, és ezáltal szerzett magának országos ismertséget szakmai körökben.
– Én sosem akartam híres vagy celeb lenni, csak azt, hogy a szakma előtt letegyek valamit az asztalra – jegyezte meg.
Azóta többször is részt vett a GastroPan kiállítás szakmai versenyén, ahol többek közt a legszebben díszített torta, művészeti alkotás kategóriákban szerzett első és második díjakat, de különdíjakkal is többször jutalmazták. Ezek az elismerések további lendülettel töltötték fel. Az évek során lehetősége nyílt a magyarországi Szamos Marcipánnál képezni magát és elsajátítani a marcipánfigurák készítését, de Budapest egyik leghíresebb cukrászdájában is dolgozott, tapasztalatszerzés céljából. Szívesen emlékszik vissza ezekre az időkre, és saját bevallása szerint nagyon sokat tanult ott. Innen ered a Master Martipan név is. Mindezek mellett imád kísérletezni, játszani az ízekkel, formákkal. Saját otthonában is berendezett egy élményműhelyt, ahol recepteket kísérletez ki, amelyeket különböző tanfolyamokon értékesít.

Igazodni, megújulni, fejlődni
Az elmúlt években esküvői torták készítése töltötte ki idejének és munkájának nagy részét. A legnagyobb torta, amit eddigi pályafutása alatt készített, 76 kg-os volt, amely egy Szeben megyei esküvőre készült.
– Az esküvői tortákat azért szeretem, mert nem monoton, minden pár teljesen más és új dolgot kér, így sokkal nagyobb a kihívás és a kreativitásomnak is kell az, hogy újat és még többet tanuljak. A trendek nagyon hamar változnak a torták terén, ami a tavaly még divat volt, mára már elavult, így folyamatosan kell igazodni, megújulni és fejlődni – vélekedett a mestercukrász.
Mivel a tavalyi esküvői szezonra is rányomta bélyegét a koronavírus, ezért rengeteg ideje felszabadult, így számos képzés megtartását el tudta vállalni. Mint mondta, ihletszerzésként ő is gyakran keresi fel a világhálót, ugyanakkor sajnálatosnak tartja, hogy az ízek szempontjából a székelyek nem túl nyitottak. Szeretik a megszokottat és a jól beváltat. Ezt a fajta idegenkedést tapasztalják mindig, ha a cég kínálatába új terméket vezetnek be. Mint azt mosolyogva elmondta, addig van baj, amíg megszokják az ízeket.
László szerint ahhoz, hogy valakiből jó cukrász legyen, elengedhetetlen a tudásvágy és az alázat:
– Ez a két legfontosabb dolog. Ha tanulni, fejlődni akarsz, mindig akad egy olyan ember, aki saját egykori önmagát látja benned, aki felkarol és szárnya alá vesz. Büszkeséggel tölt el mindaz, amit eddig elértem, hogy megtaláltam a helyemet és saját magam alakítottam ki a saját kis világomat, ahol jól érzem magam.

Hobbi a hobbi mellett
Elmondása szerint kellettek a rossz pillanatok is ahhoz, hogy az legyen, akivé vált. Nem bánja, hogy itthon maradt és nem ment el külföldre dolgozni, bár többet kereshetne, de nem lenne ugyanaz az érzés, mint amit itthon kap.
– Mindig tudtam, hogy itthon akarok maradni, nem akarok külföldre menni, hiszen amit csinálok, azt szívesen teszem, s a pénz végül is nem minden. Mióta az oktatás is bekerült az életembe, azóta még jobban be kell osztanom az időmet, hogy a munka mellett kikapcsolódásra és feltöltődésre is jusson elég belőle. A szabadidőmet legszívesebben kertészkedéssel töltöm, gyümölcsfákat nevelek és egy levenduláskertem is van, ez jelenti számomra az ,,énidőt” – fűzte hozzá.
A cukrászmester ugyanakkor beavatott a nagy titokba is, mely szerint cukrász legjobb barátja a mérleg.
– Ahhoz, hogy az a sütemény ma is és holnap is ugyanolyan legyen, az alapanyagok pontos kimérése a legfontosabb. Ugyanabból az alapanyagból nem lehet, hogy egyik nap jó, a másik nap meg nem sikerül. Ebben a szakmában az a jó, hogy örömet szerzel valakinek, akár egy rendezvényen, akár ha csak betér a cukrászdába és vesz egy szelet süteményt. Eközben, ha jól érzi magát, boldogsághormonok szabadulnak fel benne, kizökken a mindennapi monotonitásból, már megérte a munkát, és nekem ez a feladatom, hogy ezt biztosítsam – zárta gondolatait Lengyel László Levente.

Hadnagy Éva