Toronyiránt? Az antennák vonzanak a Hargita csúcsán?

Az is vonz, de még inkább a hegy! Kós Károly Varju nemzetség című regényének alábbi sorai jutnak nagyon gyakran eszembe hegyeink vonzásában: „Csudálatos dolog, de igaz, hogy az emberek a völgyeket szeretik és nem a hegyeket. Talán mert félnek tőlük; lehet. Hogy itt fenn erdőt látnak, meg követ, meg felleget, aki az ormok körül tekereg. Hogy itt fenn erősebben zeng a zivatar. Pedig itt korábban kél a nap és későbben nyugszik, és közelebb az Isten. De talán éppen ezért nem szeretik a hegyeket. Egyesen vannak fenn a házak, messze-távol egymástól az udvarok, és nagy a magányosság itt. Akik itt fenn élünk, emberrel ritkábban beszélünk. De sok mindent látunk mi. A völgyi ember minket nem láthat, de mi belelátunk a faluba, az udvarokba, a földekre és a kertekbe, belelátunk a völgyi ember életébe. Mindent látunk és sokat tudunk. De ők nem láthatnak minket. Ők csak a nagy hegyet látják, a köveket és a gomolygó fellegeket, aki minket beborít, és hallják zúgni a szelet. De minket nem látnak. A mi dolgainkat nem tudhatják, a mi életünk nekik titok örökké. Talán azért nem is szeretnek minket a völgyi emberek; mert az ember nem szereti, ha feje felett valami ismeretlenséget tud. És mégis, a hegyi ember örökké lefelé húzódik. Mint a vizek, mint éppen a mi vizeink is. Mert sok gyönyörűséges víz fakad a mi hegyeinkben, friss, tiszta vizek, fiatalok, örökké sietők és vidámak… És lám, elfutnak tőlünk, mind el, sebesen rohanva, zúgva, ahányan, annyifelé. A sötét, hűvösen komoly erdőkből kifutnak a napos, vidám világba, amilyennek ritka szép, nyár végi napokon látszik a föld: csupa csillogó ragyogás, meleg, égő, virágos világnak. De vissza nem tud jönni egy is. A mi embereink is olyanok, mint a vizeink. Örökké lefelé nézők, örökké lefelé vágyódók. Mennek is, mindig csak mennek, húzódnak a vizek mentén lefelé a völgyi falukba, a városokba. Sokan mennek. És mint a vizek is, vissza nem tud jönni belőlük egy is, fel a hegyre.”
Irodalmian fogalmaz Kós Károly a hegyi és völgyi életről, amiről a Szentírás is tájékoztat. A hegynek különös jelentősége van az én életemben is, akárcsak a Szentírásban. Vagy épp onnan is ered, táplálja a vágyamat, hogy a hegyeket járjam, járjuk barátaimmal.
A napokban is olvastuk az Evangéliumban, hogy Jézus felment a hegyre (imádkozni), majd kora reggel bement a templomba. A hegy nekünk valahogy ilyen, ha nappal, ha sötétben, vonz, hív. Már ott is és utána is nyitottabb a szívünk, fogékonyabb a mi Urunkra, hogy Vele ráhangolódjunk az Atyára. A Szentírásban többnyire a hegy úgy jelenik meg, mint ahol találkozik az Isten és az ember, a hegy, ahová Isten leereszkedik, Isten jelenléte tölti be a hegyet. Ezért ha valaki kérdezi, miért szeretek, szeretünk a hegyre járni, elmondhatom: mert a hegy a találkozás helye. Találkozhatom az Istennel, az Úrral, s jelenlétében találkozhatom magammal, a társakkal, akik együtt vagyunk, nyitottak az isteni hívásra, kihívásokra, a rácsodálkozásra, mikor emelkedettebbekké lehetünk, a völgyekből, saját völgyeinkből is kiemelkedve. Időnként megosztok a hegyen készült képekből, amit a lencse meg tud ragadni abból, amit ott fent megélünk. Többen megkívánják, kifejezik, hogy ők is jönnének. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Kihívás elé állít és kitartást követel. De az az élmény, ami az úttal jár, a hegyen levés élménye, csak ott lehetséges. Számomra ezért egyáltalán nem véletlen az sem, hogy a mi Urunk a hegyre, a Golgotára viszi fel a mi bűneinket is, és ott történik a hegyen a megváltás vére, verejtéke árán. A hegy áldozatot követel, viszont a vonzása, ha „ráállunk az ösvényre”, önmagában már ajándék, több mint áldozat. Már a kitartó menetelésben, Mózessel fogalmazva, a láthatatlan felé tekintünk, amit a szívünk mélyén már magunk előtt látunk. A hegy dacra is nevel, dacolni a völgyi élettel, a völgyi emberrel, önmagammal, aki szívesebben ereszkedik a lejtőkön, a völgyeken a vizekkel lefelé. Jézus, életünk Ura a „pisztrángsorsot” választotta, akarta és élte elénk. Szemben az árral, a magassággal. Több ez, mint egyszerűen „szemben”. A forrás, a csúcs, a visszasütő Nap vár ránk, vagy épp a leereszkedő felhő Isten jelenlétével, vagy a csillagos ég, mely életem célpontjait villantja fel. Kényelmesebb lent, a völgyekben, de dacolok a kényelemmel, a könnyebbel, a kihívás, a távolralátás vágya erősebb bennünk, mint a megelégedés az amúgy is jóval. Vár ránk, vár rád a jobb, a távolabbi, az elérhetetlen, melybe fent belátást nyerhetsz! Az antennák közelében a mi antennáink is többet befognak, a mennyei és földi műsorok találkoznak, összhangban csengenek. Ott „közelebb az Isten. De talán éppen ezért nem szeretik a hegyeket?!”

László Rezső római katolikus plébános