Többre vagyunk képesek, ha leküzdjük a belső akadályainkat

Első évét tölti pedagógusként Hodgyai Réka, aki több iskolában is tanít. Elmondása szerint „rögtön a mély vízben kezdte az úszást”, ami nemcsak az online kihívásokat, hanem a munkahelyei számát tekintve is. Ígéretesnek tűnő kézilabdázó-karrierje egy súlyos térdsérülés miatt végleg abbamaradt, így testnevelő tanár lett, jelenleg betanít Székelyudvarhelyen a Kós Károly Szakközépiskolában, tanít Szentegyházán, a Gábor Áron Szakközépiskolában, illetve kézilabdaedzéseket is tart a Bányai János Szakközépiskolában.

– Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete?

– Székelyudvarhelyen születtem, elég korán, körülbelül négy évesen kezdtem el sportolni, a szüleim kezdetben írattak be, többek között nővérem közbenjárásának köszönhetően, hogy levezethessem a sok energiámat. Az első osztályt a székelyudvarhelyi Bethlen Gábor Általános Iskolában kezdtem, sportosztályban. Ebbe az osztályba akkoriban még felvételi útján történt a jelentkezés, amit sikeresen teljesítettem. Az elemi osztályokban Kovács Katalin testnevelőszakos tanárnő kezei alatt nagyon sokat talajtornáztunk, azután ötödik osztályban foghattunk először kézilabdát a kezünkben, akkori edzőnk Major Szilveszter volt. Hatodik osztálytól nyolcadikig Rigó Béla és Stefán András voltak a kézilabdaedzőim. Nagyon megszerettem a kézilabdát, számos tornára beneveztünk, az edzőink rengeteg versenyre elvittek bennünket, még az országos bajnokságra is kijutottunk, ahol harmadik helyezést értünk el a csapattal. Az országos bajnokságon gólkirálynői címet is sikerült szereznem, amit egy egyedi kupával, diplomával és egy csekély pénzösszeggel is jutalmaztak. Összesen tizenhétszer voltam gólkirálynő az iskolai évek alatt.

– Sportpályafutása jól indult, mégis hirtelen véget ért. Mi történt?

– Hívtak a román válogatottba is játszani, de szüleimmel közösen úgy döntöttem, hogy Magyarországon, a Budapest Vasas klubnál folytatom tovább a kézilabdázást, ahol Csenki Zsuzsa néni volt az edzőm. Abban az időben az iskolai tanítást követően minden nap edzésünk volt és hétvégenként két mérkőzést játszottunk a bajnokságban. Ez közel egy évig tartott, azonban mivel szinte nem is volt szabadnapom, a túlterhelés miatt egymás után jöttek a sérülések. Hamarosan be is következett végül a sportpályafutásomat ketté törő térdsérülés. Megműtöttek, azonban a lábam sosem lett a régi. Az orvosi beavatkozás után hazatértem, itthon folytattam a tanulmányaimat és a kézilabdázást is, de utóbbit már csak hobbi szinten. Akkori csapatunknak Mihályfalvi Ernő volt az edzője, sajnos később szponzor és egyéb anyagi gondok miatt megszűnt ez a női kézilabdacsapat.

– Mikor döntötte el, hogy testnevelő tanárként szeretne dolgozni?

– Az egyetemet Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem sport tagozatán végeztem el, öt évet jártam ott, három alap, illetve két év mesterképzést követően 2010-ben államvizsgáztam. Az egyetem elvégzése után jelentkeztem tanári versenyvizsgára, de sajnos, akkor nem kaptam Székelyudvarhelyen szabad testnevelői állást, ezért kénytelen voltam máshol dolgozni. Majd 2015-ben férjhez mentem és a párommal a családalapítás volt a fő célunk. Azóta két gyerekünk született, van egy ötéves kislányunk és egy hároméves kisfiunk. Most, hogy beteljesült a családi álmunk, visszatérhettem a pedagógiai pályához, újra elmentem versenyvizsgázni és így a mostani az első tanévem a tanügyben.

– Hogyan alakult testnevelői pályája?

– Jelenleg több iskolában is betanítok. Kezdő pedagógusként sok minden új volt számomra, de a családom, a kollégáim és barátaim mindenben segítettek. Azt is mondhatnám, hogy rögtön a mély vízbe csöppentem, főleg a vírus miatt, hiszen a lehetőségek nagyon korlátozottak, ami az órai tevékenységet illeti. Olyan alapvető dolgokat sem használhatunk, mint a labda, nem beszélve egyéb, a testnevelésórán használt eszközökről.

– Milyen a kollégákkal és a diákokkal a kapcsolata?

– A diákokkal próbálom megtalálni az összhangot, mindig vannak közös céljaink, amiket próbálunk elérni. Bízom benne, hogy hamarosan véget érnek a koronavírus-járvány miatti korlátozások és részt tudunk majd venni sportrendezvényeken és versenyeken egyaránt. De nem csupán a versenyeken, hanem akár kirándulásokon is, ahol még közelebbi kapcsolatot fogunk tudni kialakítani egymással.

– Beszélne a családjáról és szüleihez fűződő kapcsolatáról?

– Mint már említettem, két csodálatos gyerekünk van. A kislányunkon már látjuk, hogy mennyire rajong a sportért. Nagyon szeret mozogni, mondhatni, egy örökmozgó. Válogatás nélkül mindent szeret csinálni, biciklizni, rollerezni, korcsolyázni, futni és még valamit, amiben kiugróan jó, a tornát. A kisfiunk még kicsi, de lelkesen utánozza a nővérét. A férjem támogat és segít mindenben, ott áll mellettem a mindennapokban, hogy tudjak eljárni sportolni. A szüleim, főleg édesanyám, az első perctől lelkesedett és mindig is egyengette a sportkarrieremet. Édesapám, legkisebb lányát féltve, nem annyira örült, hogyha kéken-zölden, lesérülve, vagy esetenként begipszelve mentem haza, viszont nagyon büszke volt az eredményeimre. Szüleimmel a kapcsolatom a mai napig nagyon jó, gyakran vigyáznak a gyerekekre, napokat vannak együtt, imádják egymás társaságát.

– Hobbi, szabadidős tevékenység? Jut egyáltalán idő ilyesmire?

– Nagyon szeretek szaladni, biciklizni, úszni, rollerezni és tollasozni, ezt többnyire a gyerekekkel együtt csináljuk. Szaladni általában a barátnőmmel, vagy itthon egyedül a futópadon szoktam. Nyitott vagyok bármilyen szabadidős sportra, mozgásformára, amit természetesen a térdem is megbír.

– Érdeklődnek a sport iránt a fiatalok önszántukból?

– Nagyon sok lehetőség tárul a sportolni vágyó gyerekek elé., az ő feladatuk csupán, hogy válasszanak, milyen sportágat szeretnének művelni, és amit választanak, azt tiszta szívből és lelkesen végezzék, nem pedig szülői nyomásra. Kisebb korban a gyerekek szerintem több mindent ki szeretnének próbálni, ami nagyon jó dolog. Később majd kialakul bennük egy kép arról, hogy mi is az, amit igazán szeretnének űzni, akár magasabb szinten is.

– Van egy olyan gondolat, esetleg mottó, amely szerint az eddigiekben alakítani próbálta az életét?

– A célom, hogy megszerettessem a mozgás örömét, hogy szeressék a sportot és hogy szívesen is sportoljanak. Megmutatni, illetve bemutatni minél több sportágat, hogy tudjanak különbséget tenni közöttük. Tudják ők maguk kiválasztani, hogy mi is lenne az, amivel szívesen foglalkoznának, akár hosszabb ideig is. A mottóm… Mindig többre és többre vagyunk képesek, hogyha leküzdjük a bennünk lévő akadályokat.

Vlaicu Lajos