A válsághelyzeteket mindig azok élték túl, a kritikus szituációkból mindig azok jöttek ki megerősödve, akik adott téren a legjobbak, a legéletrevalóbbak voltak. Nem a legnagyobbak és nem is a legkisebbek, nem a leggazdagabbak vagy a legszegényebbek, hanem azok, akik az adott helyzethez a leggyorsabban, legtalálékonyabban alkalmazkodtak. A tejtermelők, az állattartók, a zöldség- és gyümölcstermesztők – nemcsak Székelyföldön, hanem Európa-szerte – ma válsághelyzetben vannak. Fölös, eladatlan árumennyiségtől roskadoznak az Unió valamennyi tagállamában a raktárak és a boltok polcai, a fogyasztó kegyeiért, pénzéért az üzletek leárazási kampányokkal harcolnak, a gazdák termékeiért pedig mélyen az előállítási költségek alatti árakat kínálnak. Ezek ma azok a körülmények, paraméterek, amelyekhez – tetszik, nem tetszik – a székely gazdálkodóknak, a helyi feldolgozóknak is alkalmazkodniuk kell. Illetve – helyesbítek – nem kell. Semmi sem kötelező, még az alkalmazkodás sem. Holnap is lehet tüntetni, kiabálni, tejet elönteni, gyepre fejni, másokat vádolva mások segítéségére várni. Hangosbemondóból lehet szidni Putyint az egy éve bevezetett importembargóért, amiért az Oroszországba szánt uniós mezőgazdasági termékek tavaly augusztus óta is részben a mi piacainkon landolnak. Felváltva lehet szidni a brüsszeli és a bukaresti döntéshozókat, amiért a termelőinket – más országokhoz képest – több megkötéssel sújtják, és kisebb támogatásokkal segítik. Amiért érdektelenek, a bajokat csak felszínesen kezelik. Lehet ócsárolni az üzleteket, a gyárakat, a feldolgozókat, amiért mindenért – ami csak a portáról kikerülhet – nyomott árakat kínálnak. Lehet morogni a nyugat-európai gazdatársakra – a dán sertéstartókat, a francia húsmarhásokat, a spanyol zöldségeseket, a lengyel pityókásokat, a magyar tejeseket –, hogy a jobb tőkeellátottságból, hatékonyabb termelésből, magasabb szervezettségből adódó erőfölényüket kíméletlenül a mi kárunkra érvényesítik. Lehet okolni a medvét is, hogy már az is a mi kertünkből, a mi húsunkból lakmározik. Szóval mindent lehet szidni, mindenkit lehet kárhoztatni, de minek? Semmit sem érünk vele. A széket ott kell alátámasztani, ahol billeg. A háromlábú székek sosem billegnek. A négylábú ülőalkalmatosságok pedig még teherbíróbbak. A több lábon álló gazdaságok is. A több lábon állás lehetősége Székelyföldön, Hargita megyében is, a mezőgazdasági tevékenység szinte valamennyi válfaja kapcsán adott. Csak fel kell ismerni, és a lehetőséggel élni. A növénytermesztők számára adott, hogy a búza, kukorica, burgonya és takarmánynövények mellett elismert, tanúsított vetőmag termelésével is foglalkozzanak. A veteményesekben, a zöldségsorok között, a kertek néhány áras szegleteiben a teafüvek, a gyógynövények is plusz bevételi források. A szarvasmarhatartóknak a tej és a vágóállattok mellett ott a borjak és a törzskönyvezett vemhes üszők értékesítésének lehetősége. Ott a sajt, a túró, az orda, ezen túl a savón nevelt disznók sonkájának, kolbászának, szalonnájának értéke. Ott a vendéglátás, a néhány turista elszállásolására alkalmas panziók, kulcsos házak kialakításának lehetősége. Mások az esztenalátogatóknak eladott élményből tesznek szert jövedelem-kiegészítésre. Nem szabad kétségbeesni. Az itteni gazdáknak nem a nyugati, sokezres jószágállománnyal rendelkező tejgazdaságok sokmillió eurós beruházással, szenzorokkal, fejőrobotokkal, takarmánykeverő és adagoló rendszerekkel támogatott specializált termelésével kell versenyre kelni. Nekünk több lábon kell állnunk: jövedelemforrásainkat diverzifikálva, mikor mire kell, arra támaszkodnunk. Sorsunkat a saját kezünkben tartva a válságból – életrevaló, találékony gazdaként – megerősödve kijutnunk. Domján Levente