Tavasz

Ess, havaz, így lesz tavasz – mondogatta nagymamám, mintegy sugallva, hogy a télből való átmenet a nyárba nem zökkenőmentes, nem akaratunk szerint való, nem úgy történik, hogy lefekszünk télen, s felébredünk nyáron. Ha így történne, az természetellenes lenne. Márpedig a természet tudja a dolgát, a saját rendje szerint következnek az évszakok. Még akkor is, ha a tél rövid, s nem is volt igazán hideg – legalábbis eddig nem volt –, talán egy hidegebb hetünk volt ezen a télen, ami a korábbi zord, sokmínuszos, orrcimparagasztó, nyakösszehúzó telekre emlékeztetett.

Szerkesztőségünk ablakai alatt már rég rügyezik, bimbózik a barka – vagy ahogy nálunk felé mondják: pimpó –, aggódtam is két-három héttel ezelőtt, hogy lefagy valamennyi, s vajdasági barátom is ugyanakkor írta, hogy a kajszibarackjáért aggódik, no meg a belőle főzhető nedűért, mert a jelek szerint túl korán serkent életre. Pár napja azonban mintegy önmagát nyugtatva írta, hogy talán mégsem ártott a hideg a tapasztalatokhoz mérten túl korán éltere kapott fának. Tegnap vettem szemügyre a bimbózó barkát, s bár időközben havazott is vagy két versben – hű, milyen rég hallottam ezt a páratlan szépségű kifejezést! –, a fa rendületlenül ontja pompázó, bársonyos tapintású virágait. Tudja ő, mit tesz, ugyanis nemsokára virágvasárnap lesz… Nekünk meg nincs pálmaágunk, csak csirkepihe-puhaságú barkánk.

A tavasz tagadhatatlan közeledtét jelezte tévedhetetlenül a szomszéd hóvirágágyása is, a kocsmában könyöklő, mélázó emberekre emlékeztető virágok szőnyegnyi sokasága előrevetítette, hogy lassan fölöslegessé válik a meleg ruha… Még akkor is, ha azóta immár többször is havazott, s megannyiszor a nap egyre erőteljesebb sugarai délre elolvasztották a havat.

A tavasz érkeztét jelzik a települések közterein megjelent ünnepi díszítések is: piros-fehér-zöld kokárdák és lobogók adják hírül, hogy ma van a modern magyar nemzet születésnapja. A népek tavaszának nevezett forradalmi eseménysorozat eredményezte az egységes nemzetté való kovácsolódást, a rendi kiváltságok megszűnését, a törvény előtti egyenlőség megteremtését polgári és vallási tekintetben.

Az időjárás alakulását sokan rossz szemmel nézik, elégedetlenkednek, hol a hidegre, hol a melegre panaszkodnak. Így vagyunk nemzetünk tavaszi születésnapjának a megítélésével is, sokak nemtetszésüket fejezik ki amiatt, hogy ünnepelünk, s olykor az az érzésünk, hogy nem annyira ünnepeink zavarják őket, hanem puszta létünk. Olvasom, hogy egy nemzeti elfogultságban szenvedő román politikus zászlószámlálásba fogott Sepsiszentgyörgyön, s rosszallását fejezte ki a nyilvános térben amiatt, hogy magyar nemzeti színekkel díszítették ki a várost. Ez a zsigeri ellenségeskedés végigkísérte a rendszerváltás utáni harminc esztendőket, gondoljunk csak az 1990-es zászlószámlálásra, ami mintegy előkészítette a marosvásárhelyi eseményeket; vagy gondoljunk a madéfalvi zászlószámlásásra, ami az akkori polgármester politikai karrierjének végét jelentette; vagy gondoljunk az évente megismétlődő botrányokra, nyilatkozatháborúkra. Ezek akkor is bekövetkeznek, kisebb-nagyobb intenzitással, ha a hatalom, a kormány gesztust tesz felénk, s az éppen regnáló miniszterelnök üzenetben fordul az ünneplő magyarokhoz. De ezeket a gesztusokat is vehetjük a többség–kisebbség viszonyában bekövetkező enyhülés, a tavasz előjelének.

Mert hát az gyökeres, érdemi változásokhoz idő, türelem, kitartás kell, időnként indulatok csapnak össze. Ess, havaz, így lesz tavasz – mondogatta nagymamám. Ő viszont tudta, hogy a tavasz mindig eljön.

Sarány István