Társadalmi, művészeti forradalom

Ahhoz, hogy megérthessük Mexikó két legismertebb, egyben valószínűleg két legnagyobb festőjének a munkásságát, előbb röviden az ország történetével kell foglalkoznom.
Az eredetileg spanyol gyarmatból 1821-ben lett független állam. Rá két évre meg elszakadnak Mexikótól a ma létező közép-amerikai államok. 1829-ben felszámolják a rabszolgaságot. Érdemes felfigyelni erre a dátumra, hisz azt jelzi, hogy hamarabb történt meg, mint Európa legtöbb államában. Az persze más kérdés, és alapos tanulmányozást érne meg, hogy mi is történt, illetve történik a valóságban ebben a témában. Hisz a rabszolgaság bizonyos formái, pontosabban a szolgaságnak az a formája, amely az egyént megfosztja mozgási és önálló döntési lehetőségétől, mai napig megtalálható szerte a világon: itt elsősorban a kényszerített prostitúcióra gondolok, de gyakori a kényszermunka, a háztartásbeli szolgaság, a szervkereskedelemre és a bűncselekményre kényszerítés is.
Aztán amikor nálunk polgári forradalom dúlt, akkor – 1846–48 között – háború folyt Mexikó és az Amerikai Egyesült Államok között is, amelynek végeredményeként az ország egy része az északi szomszéd tulajdonába vándorolt.
Ezután került, megszakításokkal többször is, uralomra Benito Juaréz (1806–1872), az első indián (zapoték indián) származású elnök, akinek legnagyobb érdeme, hogy jelentős liberális reformokat hajtott végre az országban. A korszakot így is nevezik, természetesen spanyolul, hogy La Reforma. Tőle származik különben az a szellemes mondás, mely szerint „Mexikónak két baja van: hogy túl közel van az USA-hoz és túl távol van Istentől.” Márpedig ő tudott valamit. És hogy mennyire igaza volt, azt ma láthatjuk a legjobban.
Egy rövid intermezzót még Habsburg Miksa is tölt a trónon, amiért sajnos a fejével fizet, teljesen ártatlanul, hisz nem nagyon érdekelte a dolog, csak úgy odatették, mert itthon útban volt. Úgy látszik, ott is.
Ezután következett az úgynevezett Porfiriato, azaz Porfirio Diaz elnöksége, ez is megszakításokkal, 1877 és 1911 között. A korszak egyszerre hozott viszonylagos nyugalmat és fejlődést (például a vasútépítés), de társadalmi egyenlőtlenséget is, ezzel együtt járt a jövedelmek közötti különbségek fokozódása és a szabadságjogok erőteljes korlátozása is, különleges tekintettel a sajtóra, amelyet a leginkább ellenőrzött. Uralma végét jelentette az 1910-ben kitört forradalom, amely ismertté tette a faluról induló, a földtulajdonért harcoló Zapata nevét. A megmozdulás sikeres volt, de túlságosan sok, különböző erő vett benne részt, hiányzott a belső egység, ezért az országban jó ideig, nagyjából egy évtizedig zavaros viszonyok uralkodtak. Aztán 1929-ben létrejött a határozottan baloldali (a Szocialista Internacionálé tagja) PRI (Partido Nacional Revolucionari), magyarul az Intézményes Forradalmi Párt, amelynek jobbközép és a fasisztákkal szimpatizáló irányzatai is megjelentek a párton belül, amely rátette kezét a hatalomra jó hetven évig. Az ezredfordulóig a PRI hegemóniája jellemezte a politikai palettát: ő adta a mindenkori elnököt, meg természetesen a parlamenti többséget is.
A kilencszázhúszas évektől kezdve, a forradalom győzelme kiterjedt a művészeti megnyilatkozásokra is. Úgy tűnt, hogy az erős társadalmi és politikai üzenetét a művészetben és a művészettel is meg kell jelenítenie, és ezt az amúgy is hagyományokkal rendelkező falfestészet felvirágoztatásával tette. A muralizmus igazából minden nép megnyilatkozásában ismert volt, hisz a legegyszerűbb, legősibb (barlangrajzok) megörökítési, illetve közlési lehetőséget jelentette és talán jelenti ma is, ha mondjuk a graffitira gondolunk. Épp ezért természetszerűleg az őslakosok körében is ismert és kedvelt megjelenési forma volt, a kereszténységre is jellemző mai napig, tehát kézenfekvőnek tűnik, hogy a szocialista eszméket is ezen keresztül igyekeztek hirdetni. Ne feledjük, ezt tették mifelénk is, igaz, nálunk az összes művészeti ágra rátették a kezüket, illetve rányomták a bélyegüket, hisz az összes művészeti és irodalmi formának hagyománya volt, azaz át kellett alakítani saját hasonlatosságukra, propagandacéljaiknak megfelelően. Mexikóban, ha lehet, ez egy még tudatosabb és szervezettebb térfoglalást és eszmehirdetést jelentett, mint bárhol a világon. 1921-ben ugyanis, a forradalom katonai szakaszának befejezése után José Vasconcelost nevezték ki a Secretaría de Educación Pública (talán közoktatási államtitkárságnak fordíthatnánk) élére. Abban az időben a mexikói lakosság nagy része írástudatlan volt, és a kormánynak eszközre volt szüksége, mellyel a forradalom eszméit ismertté tegye a tömegek körében. Emlékezzünk, a Biblia történeteit is így terjesztették egykor, onnan maradtak a csodálatosan festett középkori templombelsők. Vasconcelos ötlete volt egy kormány által támogatott falfestmény-program létrehozása erre a célra. A megkeresett művészek között volt Diego Rivera, akit külföldről hívtak haza, Siqueiros és Orozco, meg mások is, de ez a három név maradt meg, mint a mexikói muralizmus fémjele. A felkérést szívvel-lélekkel vállalták, mert bár különböző stílusban dolgoztak, közös meggyőződésük volt, hogy a művészet az emberek oktatását és fejlesztését szolgálja. Ez állt e megbízások elfogadása, valamint a műszaki dolgozók, festők és szobrászok szindikátusának létrehozása mögött is.
A kor és a murália természetesen a szocialista realizmus jegyében alkotta és mutatta meg a világot. Azok, akik megértük azt a kort mifelénk, igen jól tudjuk, mit jelentett: a hős munkásság dicséretét, a munkás-paraszt barátságot, a dolgozó nép, az addig legelnyomottabbak kiemelését, a haladás és a munka örömének, a múlt dicsőségének és a jövő szépségének bemutatását irodalomban, festészetben, szobrászatban, zenében. A hátam borsódzik most is, ha az akkor látott és dicsért alkotásokra, irodalmi művekre gondolok, arra a sajátos darabos stílusra – vagy még inkább „stílusra” –, amely ideológusai szerint a realizmus fejlődésében meghaladta a naiv és a kritikai realista szakaszt, eljutván a legfejlettebbe, a szocialista realistába. Viszolyogtam tőle és beleborzongok ma is, ha valami hasonlóval találkozom. Márpedig találkozom, még városom főterén is, itt az ablakom alatt. Ezek után érthető, hogy kellő fenntartással léptem Mexikóváros főterén a Nemzeti Palota hatalmas belső csarnokába és az onnan induló lépcsőfeljárókra, ahol Diego Rivera (1886–1957) teljes neve: Diego María de la Concepción Juan Nepomuceno Estanislao de la Rivera y Barrientos Acosta y Rodríguez freskói fogadtak. A hatás nem maradt el.

Albert Ildikó