Gyakran hallottuk az elmúlt harminc esztendőben – s azelőtt is éppen elégszer –, hogy Hargita megye gazdasági erőforrása a turizmus és a borvizek… lehet. Vagy akár fordítva: a borvizekre épített turizmus fellendítheti a megye gazdasági életét, megélhetést biztosíthat a lakosság egy részének. A lehetőség valóban megvan, kérdés, hogy mennyire tudunk élni vele, mennyire vagyunk képesek kihasználni az adottságokat. Tény, hogy a szép, elbűvölő s ezáltal vonzó természeti környezet adott, csupán a kapzsi emberi tevékenység rondította el a tájat a nyakló nélküli erdőirtásokkal, mély sebeket ejtve a tájon. Aki nem hiszi, térjen le a főutakról, s ott nézzen körül: meglepődik. Ha Szentegyháza felől próbálunk kijutni a székelyek szent hegyének tartott Madarasi-Hargitára, összeszorul a szívünk… De még számos ehhez hasonló tájat láthatunk turisztikai célpontnak tartott vagy annak megtenni kívánt helyeken. Az is tény, hogy térségünkben számos szálláshely épült, a kezdeti toldozott-foldozott épületek után a mai turista igényeinek megfelelő, azt mindenben kielégítő panziók, szállodák, vendégházak épültek, egy időben nagy divatja volt a pénz effajta befektetésének. Sajnos, néhol olyan helyen is épült panzió, ahol amúgy semmi keresnivalója nem lenne, pl. gatter közelében, fűrészporhegyek árnyékában. Azt is már többször leírtam idegenforgalmi szakemberektől kapott adatokra hivatkozva, hogy a térség turizmusának fejlődését nagyrészt a csíksomlyói búcsú szabta meg, ugyanis a szálláshelyek többségét eredetileg a búcsúra érkező zarándokok fogadására hozták létre. Lendületet adott a sípályák kiépítése is, számomra a legszebb példa a tusnádfürdői, ahol közösségi összefogással építették meg a pályát, meghosszabbítva mintegy száz nappal a fürdővárosban a turisztikai idényt. De a sípályák fejlesztése eredményezte a Madarasi-Hargita fejlődését, s sokat köszönhet Borszék is a hasonló létesítménynek. A gyógyfürdőzésre érkező turisták többet ülnek mifelénk, akárcsak a síelők vagy a somlyói zarándokok. De hosszú ideig gondot okozott az ide érkezők, az átutazók megtartása, ugyanis nagyon kevés programot tudtunk kínálni számukra a Szent Anna-tó, Gyilkos-tó meglátogatásán túl. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy – főként civilek kezdeményezésére – képesek legyünk megmutatni értékeinket, azokat, amelyekkel egyébként rendelkezünk, s kellő mértékben vagy azon felül is büszkék vagyunk rájuk. Megszépültek, rendezetté váltak történelmi emlékhelyeink, városaink többségében is korszerűbb lett az infrastruktúra, színesebb a kulturális intézmények kínálata, s újabban már olyan vendéglőkről is hallani, amelyek mást is képesek kínálni a flekken–szalmakrumpli, bécsi szelet–krumplipüré kombináción, a parasztcsorbán és a húslevesen, no meg a miccsen kívül. A turisták itt tartásának egyik módja a bakancsos turizmus fejlesztése: turistaútvonalakat, gyalogösvényeket jelöltek ki, tanösvényeket építettek, a tudnivalókat tartalmazó táblákat helyeztek el, lehetőséget teremtve a természetjárás kedvelőinek a biztonságos, élményt nyújtó kirándulásra. Vagy a zarándoklatra – gondoljunk csak az egyre népszerűbb Mária útra, amelyen nemcsak pünkösd táján, hanem szinte egész évben érkeznek a lelki békét, megnyugvást, feltöltődést kereső emberek. Idegenforgalmunk még gyermekcipőben jár, de a tanösvények növekvő száma jelzi, hogy elindult a fejlődés útján. Hátha a lehetőséget valósággá tehetjük végre, s a turizmus ténylegesen a megye gazdaságának motorjává válik. Sarány István