Olvasom a hírekben, hogy óvónőt és tanítót keres az óradnai magyar közösség: tizenkét magyar óvodás és hét kisiskolás gyermek magyar nyelvű oktatását kellene végezze a két szakember. A hírforrás szerint a két pedagógusi állást szolgálati lakással és a helyi, maroknyi magyarság támogatásával toldják meg. A tanító ugyanakkor elvállalhatja a helyi iskolában a fakultatív magyarórák megtartását is. A hajdani bányásztelepülésnek ötezer lakója van, ennek mintegy tíz százaléka, ötszáz személy vallotta magát magyarnak. Az itteni magyarok közül azonban nagyon kevesen beszélik a magyar nyelvet, a magyar nyelvű oktatás több évtizedes hiánya meghozta eredményét, megtörtént a nyelvváltás, a magyarságtudatot a vallási hovatartozás, a katolikus közösséghez való tartozás határozza meg. Nemrégiben a moldvai csángómagyar falvakba tanítókat toborzó hirdetés is napvilágot látott, szakemberek szeretnék odacsábítani őket az immár évek óta eredményesen működő, meggyökerezett és elfogadottá vált iskolán kívüli magyar nyelvű foglalkozásokhoz, vagy az iskolai fakultatív magyarórák megtartására. Két, nagyon sebezhető, veszélyeztetett közösség számára keresnek tanítókat. A két közösség történelmi múltja, nyelvi állapotának oka nagymértékben különbözik egymástól, csak a végeredmény hasonló: a magyarok már csak tudatukban magyarok, a magyarsághoz való tartozás tudatát a kultúra másik komponenséhez, a vallási közösséghez, az azt megszemélyesítő egyházhoz való tartozás tudata váltja, váltotta fel. Míg Moldvában a múlt század pár évétől eltekintve nem volt magyar oktatás, Óradnán 1965-ig működött folyamatosan magyar iskola. A magyar nyelv még azok körében él, akik ebbe az iskolába jártak – azaz hatvanas éveiket tapossák –, illetve akik magyar településekről, élő magyar nyelvtudással költöztek a bányásztelepülésre. Gyermekeiknek azonban esélyük sem volt magyar iskolába járni, s mint kedvenc történelemtanáromtól tudom, olyan nemzet tagja lesz a gyermek, amilyen iskolába íratjuk. Hogy meggyőződésből vagy kényszerből? – a végeredményt tekintve teljesen mindegy. A szórványban sokkal élesebben vetődik fel az iskolák megszüntetésének kérdése, mert a nyelvi-etnikai kérdésekre érzékenyebben reagálunk kisebbségi helyzetünkből adódóan. De – lévén, hogy nincs etnikai dimenziója – nem mérjük fel, hogy milyen közösségromboló hatása van a kisközösségek oktatási intézményeinek felszámolása, falvainkban az óvodák, elemi iskolák felszámolása: a pici kora óta iskolabuszozásra, ingázásra kényszerített gyermek kiszakad a közösségből, lazulnak az összetartó generációs kötelékek, a szülőfalu hálószoba-faluvá válik, megszűnik élettérnek lenni. Az egy település határain belül alvó emberek még nem alkotnak közösséget, ahhoz az együtt tanulás, együtt dolgozás, együtt szórakozás, együtt megvallott hit együttes élményanyaga szükségeltetik. A politikai élet szereplői és a magyar történelmi egyházak képviselői közösen tudnának eredményesen fellépni – hathatós magyar állami segítséggel – a kistelepülések óvodái, iskolái megmentésének érdekében. Legtöbb helyen az infrastruktúra adott, csak rendbe kellene tenni és szakemberekkel működtetni. Vegyünk példát az óradnaiaktól: ragaszkodjunk intézményeinkhez, igyekezzük megtartani, fenntartani azokat – gyermekeink, közösségünk megmaradása érdekében. Sarány István