Besétáltak a lokálba, és az úri közönség szeme láttára alaposan helybenhagyták a helyi napilap főszerkesztőjét, a híres-hírhedt Fekete-Fehér blog működtetőjét. Volt pofozkodás, lövöldözés. Röviden ennyi a Szőke László versus alvilági figurák bunyójának sztorija. A balhét a sértett maga verte nagydobra a közösségi portálon, de cikkezett vagy hírt adott a történetről több erdélyi hírportál, az MTI, az Index is. Beindult a kommentgépezet. Megszólalt öreg és fiatal, a részvétnyilvánító és a kárörvendő, a „veled vagyunk, Lacitól” az „úgy kell neki, miért ment oda” hozzászólásig terjed a poénos(nak szánt), aggodalmaskodó, szidalmazó, bölcs tanácsokat osztogató stb. véleményskála. Kívántak jobbulást, hajrálaciztak, volt, aki a pokolba kívánta az asztal alá szorított s kínjában fegyvert rántó főszerkesztőt. Háború után sok a hős. Kérdem óvatosan, hogy senki haragját magamra ne vonjam: ott és akkor, azon a bulis hajnalon, hol tetszettek lenni, tisztelt szájkaratés székelyek? Miért nem akadt egyetlen bátor legény, hős honleány, aki az első pofon után remegő térdekkel betántorog a mellékhelyiségbe, és kis kezével bepötyögi mobiljába a bűvös számot? Egy-egy-kettő. Költői kérdésből sok van, többek közt: hol volt a rendet felügyelő biztonsági őr? S hogy miért nem értesítették a rendőrséget a szemtanúk, holott felismerték a főszereplőket? Mert féltek. Mert nem bíztak azokban, akiknek kötelességük lenne rendet tartani ebben a városban. Inkább vállalták a „vétkesek közt cinkos, aki néma” bűnrészességet. Mert ez kényelmesebb, mint az esetleges következmények: egy sötétben kapott pofon, zaklatás. Ez az ominózus szombat hajnali lázból áradó, orrfacsaró félelemszag az, ami számomra a legijesztőbb. A rettegésnek az a foka, ami a jó embereket megbénítja, gúzsba köti. Akkor, amikor felelősen cselekedni kéne. Kérdezte a minap valaki, várom-e a választást? A változást várom. A napot, amikor a bulis hajnal nem lesz többé „szennyes, szürke”. Székelyudvarhely, félelem nélkül én jobban szeretnélek. Lázár Emese