Hirdetés

Színház, egyenesen a néző arcába

HN-információ
Színház, egyenesen a néző arcába
Fotó: Hargita Nepe

A sarlatán kamaratermi előadás Hat­házi András és az amerikai Tom Dug­dale közös alkotása, és más, mint a Csíki Játékszín repertoárjának bármelyik előadása. Kilóg a sorból, nem része a repertoárnak, tömbszerűen játsszák ‒ összesen hat alkalommal, és aztán soha többet. Hatházi Rebekával, az előadás fiatal látványtervezőjével többek között arról beszélgettünk, hogyan készült el a díszletterv, és milyen szerepe van a kis térnek, amelyben a színészek játszanak. ‒ Hogyan fogtál neki a tervezésnek, és melyek voltak az alapelvek, amelyeket szem előtt tartottál? ‒ Február óta dolgozok a rendezővel a látványon és a koncepción, Zoomon beszélgettünk. Nagyon sok ötletünk volt, épp az előbb beszéltünk erről Tommal. Majdnem hat előadásnyi. Az volt az érdekes, hogy nagy térből indultunk, és végül oda jutottunk, hogy még a stúdió is túl nagy volt. Aztán felépítettünk egy még kisebb stúdiót a stúdióban. A díszlet nagyon minimalista. A szövegkönyvet forgatókönyvnek nevezzük, mert nagyon filmszerű, hirtelen váltások vannak benne. Egyszer az egyetemen vagyunk, aztán egy tóparti háznál, aztán bent egy konyhában, majd a víz alatt, és megint a tóparti háznál. Ezeket a váltásokat díszletileg a próbák folyamán egyre csak egyszerűsítettük. A nézők nagyon közel vannak a játéktérhez, ami ötször két és fél méter. Iszonyatosan kicsi, pici emelvényrendszer ez, amin három színész játszik. Nagyon intim, a bezártság hatását kelti. Fekete falak, egy kijárat és egy ablak. Ennyi az egész tér. ‒ Mennyire volt nehéz megoldani az éles váltásokat? ‒ Nagy kihívás volt, az biztos. Először nagyon látványosan akartam megcsinálni, nagy dolgokon gondolkoztam, aztán ahogy közeledtünk a próbakezdéshez, majd a bemutatóhoz, fokozatosan egyszerűsödtek a dolgok. Azt hiszem, hogy ez igaz mindenre, ami az előadást illeti. A színészi játékon, a rendezésen keresztül a világításig, látványig és a szövegig folyamatosan vágtunk mindent, egyszerűsítettünk. Ezekkel a minimalizálásokkal pedig úgy érzem, hogy valami nagyon élő és hiteles jött létre. ‒ Látványtervezőként hogy látod, mi a szerepe annak, hogy a bezártság hatását kelti az elrendezés? ‒ Nem a bezártság hatásán van a hangsúly, hanem a kicsin. Ez egy kis tér, kevés nézővel. Minél kevesebben vagyunk, annál intimebb tud lenni. Teljesen más az, amikor a néző egy ilyen kis térben figyeli az előadást, majdnem az arcába játsszák az egészet. Kicsit olyan ez az előadás, mint egy élő film. A darabban benne van az, hogy amit ma színháznak nevezünk, legtöbbször halott. Az, hogy egy előadást százszor eljátszanak, havonta egyszer, egy idő után elfárad. Már a huszadik előadás rég nem az, mint ami a bemutatókor volt. Ezért is van az, hogy most egymás után játsszuk le az összest. Így megmarad a játékosság, az életszerűség. Tudod, a nagyszínpadi előadásoknál nagy a színész és a néző közötti távolság. Ahhoz, hogy színészként már a hetedik sorig elérj, hangosabban kell beszélj, nagyobb gesztusokat használsz, ugyanígy a díszlet és a jelmezek is monumentálisabbak. Ennek épp az ellentétét szerettük volna elérni mindenben. Azt az érzetet próbáltam felerősíteni, hogy egy színházi előadáson jelen vagyunk, együtt vagyunk. Minden pillanat megismételhetetlen, és bármi történhet. ‒ Mennyire volt mindez egyértelmű a tervezés elején? ‒ Nem volt az. Amint már mondtam, nagy térből indultunk. Különböző jeleneteket különböző helyszíneken szerettünk volna megvalósítani úgy, hogy a nézők közben járkálnak ezek között. Egy ideig azon is gondolkodtunk, hogy nagytermi és stúdió legyen. Aztán hál’ istennek ezt technikailag nem tudtuk volna megvalósítani ebben a periódusban, úgyhogy a próbafolyamat első napján meghoztunk egy radikális döntést. A vezetőségtől kaptam egy minimális nézőszámot, ötven. Erre a számra terveztem a díszletet. Amúgy vicces most visszagondolva, hogy februárban már volt egy ötlet, amiről úgy gondoltuk, hogy kész, ez az, ez az ötlet mindent visz. Aztán ötödjére és hatodjára is azt hittük. Majd idejöttünk, és megváltozott minden. ‒ Milyen volt együtt dolgozni a rendezővel, a színészekkel? ‒ Szerintem nagyon jó csapat volt, öten voltunk összesen, mi raktuk össze az előadást. Ebben mindenki benne van, mindenféle szempontból. Ha valakinek volt egy ötlete, kipróbáltuk, és ha jó volt, megtartottuk. A rendező nyitott volt a javaslatokra, nagyon jó volt együtt dolgozni. Szeretek Tommal dolgozni, mert nagyon nyitott, kíváncsi, kísérletező és merész. Meg szeretem, ahogy a színházról gondolkozik! Egyszer már dolgoztunk együtt, a Tizenöt próbálkozás a színészetre előadáson, csak azzal az volt a gond, hogy mivel a próbafolyamat alatt még nem tudtuk, hol fogjuk játszani, minden saját zsebre ment. Ott nem terveztem, hanem kerestem az olcsó dolgokat. Ezúton is köszönöm a Csíki Játékszínnek a befogadást! ‒ Te tervezted a Csárdáskirálynő látványát, amiről elmondható, hogy az abszolút ellentéte ennek a darabnak. Milyen volt most kis csapattal dolgozni, és számodra mi a különbség a kétfajta előadás között? ‒ Tulajdonképpen nagy vonalakban annyira nem különbözött, mert ott is sokat kellett változtatnom az eredeti terveimen. Viszont mivel a nagytermi előadás volt, sokkal erőteljesebb színeket és formákat használhattam. És hát amikor sok emberrel kell együtt dolgozni, akkor körülményesebb az egyeztetés. Jelmeztervezőként kényelmes volt három színésszel, főleg ezzel a három színésszel, mert egyikőjük sem szólt bele az én munkámba, és nem voltak problémák. Türelmesek és megértőek voltak, tudták, hogy kísérletezek. Amikor több ember van, akkor mindig nehezebb, mert nagyobb esélye van annak, hogy valami valakinek nem tetszik és ezt el is mondja. ‒ Hogy érzed, most, hogy kipróbáltad mindkettőt, melyik fajta előadás áll hozzád közelebb? ‒ Nem tudnám összehasonlítani a kettőt. Az elején féltem ettől a minimalista dologtól, mert ilyet még nem csináltam. Azon aggódtam, hogy hol itt a tervezés? Aztán rájöttem, hogy a részletekben, amiket mindig annyira hiányolok a nagyszínpadi előadásokon. Ami a filmben megvan, hogy közelről látják, érzik. Egy csésze, egy fonal, egy szelet alma, egy sapka. Ugyanolyan a tervezés. Ebben az előadásban az utolsó vizespalackig minden valamiért van ott. Szóval más. Más, amikor csak egy tárgy van egy szűk fekete térben, és más, amikor húsz színész van egy óriási színpadon, és egyszerre táncol és énekel. Más energia, minden más. Mindkettő nagy kihívás, nem tudom megmondani, hogy melyik áll hozzám közelebb. ‒ Mi inspirált a tervezéskor? ‒ Nem tudom így konkrétan megmondani. Nálam az az első, hogy elolvasom a szöveget, és akkor már akarva-akaratlanul megjelennek képek a fejemben. Ezek alapján elkezdek keresgélni fotókat, tereket. Szeretem tudni előre, hogy milyen térben zajlik majd az előadás, és jó esetben már a költségvetést is ismerem. Vannak nagy látványkedvenceim, most például az egyik jelmez tervezésekor eléggé inspirálódtam Tim Burton Corpse Bride rajzfilmjéből. Az a jelmez már február óta megvolt és meg is maradt. Ugye a régi, halott színházról beszél a darab, és többször elhangzik Csehov Sirályából Nyina monológja. A színháztörténetnek A monológja. Azt hiszem, harmadjára mondja már a darab során, és az a jelenet annyira bolond volt, hogy egyszer csak megjelent előttem Nyina a tipikus századfordulós fehér ruhájában, halott arccal, ahogyan mondja azt a gyönyörű, de isten tudja már hányszor elmondott monológot. Amúgy Wes Anderson és Roy Andersson pár filmjéből, pillanatképéből, színvilágából is merítettem ötleteket. Emlékszem, hogy a Lost in translation film is előttem volt, meg videoklipek, festmények, installációk is. Aztán sok mindent nem is használtam fel. ‒ A próbákon hogy láttad, miként lakták be színészek a teret? ‒ Sajnos elég keveset próbáltak ebben a térben, mert nagyon sok minden volt a színházban. Az első napokban alakítottunk a terveken, azután volt az Unscene fesztivál, majd a covid miatt elmaradt előadásokat kellett bepótolni, egymás után jöttek az előadások. Alig volt műszak, aki fel tudta volna építeni a díszletet, így nagyon későre lettünk kész. Nehezen jutottunk el odáig, hogy mindennel együtt próbáljunk, de szerencsére jó színészek, rugalmasak, úgyhogy megoldottuk. A jelmezekkel is… három hétig dolgoztam rajtuk, majd bemutató előtt egy héttel, mikor bekerültek, rájöttem, hogy nem jók. Három jelmezen kívül az összest kidobtam és másnap újakat állítottam össze. Ehhez is nagyon rugalmasan viszonyultak! Ezúton is köszönöm nekik! Onnantól meg faragtuk, csiszoltuk az előadást, míg a bemutatóra mindent megszoktak. De ez mindig így van. Elméletben sok mindent elképzel az ember, aztán gyakorlatban nem mindig működik úgy, ahogy azt elképzelte. A látványtervezésben fontos, hogy nem látványt kell tervezni külön, hanem egy előadásnak kell megtervezni a látványát. Végül is, az előadásnak összességében kell jónak lennie. Úgy érzem, ez az előadás most más lett. Nem jó vagy rossz, hanem egyszerűen más, és azt hiszem, hogy ez mindig érdekes.

Péter Ágnes



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!