Megrendített a Verona melletti autóbuszos tragédia. Sokáig csak szó- és érzésmorzsák fojtogattak, majd fájdalmas együttérzés árasztott el a gyermeküket gyászoló szülők, a baleset túlélői iránt, dühvel vegyes szomorúság az eltávozottakért, és – igen, bevallom – megkönnyebbülés, öröm is, hogy nem velem, velünk történik mindez. Enyhén hasonló helyzetet szülőként már jómagam is átéltem, amikor szerencsére nem történt baleset, de valami olyasmi igen, amely majdnem elkerülhetetlenné tette a tragédiát. Persze, utólag tudtam meg, de akkor is hátborzongató volt. Mert a legnagyobb próbatétel az, amikor szülőnek kell búcsúznia a gyermekétől, egyszerűen azért, mert az az élet, a dolgok természetes rendje ellen való... Talán éppen emiatt felkészülni sem lehet erre. Mintha pszichénk minden erejével tiltakozna még csak elképzelni is a lehetőségét. És amikor mégis megtörténik a felfoghatatlan és kimondhatatlan, akkor berobbanhat ugyanez az eszeveszett tiltakozás, amikor egyszerűen nem tudjuk, nem akarjuk elhinni, és tagadjuk a rettenetes valóságot. Ez a gyász. A gyász első fázisa. Annyira jó volt olvasni, hallani, hogy mennyien igyekeznek jóérzéssel, szaktudással segíteni a tragédia túlélőinek, a gyermeküket, családtagjukat elvesztett embereknek. Mintha végre társadalmi szinten is egyértelművé vált volna, hogy mennyire fontos a túlélők és a veszteséget megélők pszichológiai támogatása. Hogy a seb további sérülések nélkül gyógyuljon be, ha lehet. Hogy könnyebb legyen elviselni a bűntudatot, a dühöt, a haragot, amelyek mind-mind adekvát érzelmek ebben az élethelyzetben. Hogy elinduljon a folyamat, amelynek a végén, valamikor helyére kerülnek a dolgok... Mi, kívülállók pedig ne szégyelljük, ha megkönnyebbülést is érzünk, mert mindez nem velünk történik. Mert ez is természetes. Mint ahogy az is, hogy mindent megpróbálunk, hogy elkerüljük a kockázatot jelentő helyzeteket. Olvastam már olyan véleményt is, hogy miért kellett elengedni a gyerekeket sítáborba. Józan ésszel persze tudjuk, hogy nem lehet mindent kivédeni, és azt is, hogy az elengedés (konkrét és elvontabb értelemben is) nem szülői kegy, hanem életszagú törvényszerűség. Egy-egy utazás, tábor, amelyen a fiatal részt vesz, ablak az önálló felnőtti létre, kincsesdoboza az élményeknek, kapcsolatoknak, később is jól hasznosítható tapasztalatoknak. Megtehetjük hát, hogy a félelem, aggódás miatt nemet mondjunk erre? De akkor mi marad az aggódó szülőknek? – kérdezhetik Önök. A szeretet, a hit és a bizalom – szerintem. A megmutatott, mélyen megélt szeretet, amely mindennap ott van köztem és a gyerekem között, hogy ha netán holnap már nem találkoznánk (leírni is borzasztó), akkor is tudjuk, hogy puszival váltunk el, kerek volt kettőnk világa, és „viszonyban voltunk” egymással az utolsó pillanatig. Amit ma kellett elmondanunk, ma mondtuk el, a dicséret, a simogatás is akkor született meg, amikor a pillanat kérte. Mert baj esetén valamikor ez nagy érték lesz. A hit pedig lehet bármilyen. Istenbe, sorsba vetett hit, annak a mély bizonyossága, hogy minket valami véd, még nem jött el a mi időnk, dolgunk van a világban stb. Bármi, csak legyen, mert segítségével ki lehet kapaszkodni a félelmekből, a mély szorongásból is. Ugyanennyire fontos a bizalom. Hiszen bíznunk kell egymásban. Hogy ő elmegy, és épségben hazajön. Vigyáz magára. Értesít, ha segítségre van szüksége. Hogy fontosak vagyunk egymásnak. Hogy becsukódik az ajtó, de majd ki is nyílik valahol egy másik... Igazi szeretet, hit, bizalom nélkül nagyon nehéz kapcsolatban élni. Nagyon nehéz szülő-gyerek kapcsolatban élni. Mert a világ nem veszélytelen, de a gyerekünk oda kívánkozik. Asztalos Ágnes