Éppen március 15-én a bolti vásárlás során támadt egy villanásszerű ötletem, hogy a legkisebb bogárkát, aki még minden újdonságnak örül, szappanbuborékkal lepjem meg. A meglepetés jól sikerült! Mindketten örültünk a filléres játéknak: kislányom a piros fúvókából tovaillanó színjátszós felületű gömbök láttán, azokat kergetve nevetett, én pedig az ő örömén szárnyaltam. Mindeközben, csendesebben ugyan a megszokottnál, de mégiscsak zúgott március! Az I–IV-esek ünneplőbe öltözve mentek iskolába, a nagyobbak itthon, a „gép” előtt maradtak. Kint az erkélyen már lobogott a női szív által kitűzött zászló. Az én napom is csendesebb volt a megszokottnál, az idei flashmob-szerű eseményekhez, koszorúzáshoz nem igényelték a hosszúkás papi szavaimat. Borultak a bevett műsortervek, így szép csendben éltem meg a zászlófelvonást, követtem a kirajzolódó eseményeket. Nap végére született meg bennem a felismerés, hogy a gyermekek és fiatalok által kerülhetünk igazán közel az ünnep lényegéhez. Március 15-e esetében is így van ez! Az, ahogyan a gyerekek várták és fogadták e nevezetes napot, az a lelkesedés, ahogyan ők belendültek, igazi csoda volt a közösségeinkben az idén is! Ahogyan a fiúk és lányok átszellemültek egy ’48-as dal, egy Petőfi- vagy Arany-vers nemzetserkentő lelki hullámhosszán, az számomra is inspiráló és egyben ébresztőleg ható tapasztalás! Jézus azt mondja, hogy „Bizony mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.” A gyermeki lelkesedés és odaadás visszanyerése elengedhetetlen a megújuláshoz – figyelmeztet Isten legjobb gyermeke, Jézus. Gyakran látok lelkes gyermekeket és ifjúságot is a köreimben, és ez olyan jó! Vallom, hogy az idei év emléknapjának szűkre szabott keretét is a gyermekek és ifjak repesztették szét. Ők engedték ki a szabadság szellemét a ko(ó)runk kelepcéjéből: templomunkban vasárnap a konfirmandusok csapata ajándékozott lélekből jövő ünnepi műsort, hétfőn pedig családi szobabelsőkben és szűk osztályközösségek előtt is „felmondták” a verset, elénekelték a huszárdalokat. Rengeteg feltöltés árasztotta el a világhálós felületeket is, és ez is jó! Persze mindehhez feltétlenül szükség volt a felelős pedagógusok, szülők, nevelők szövetségére, odaadására is, de azért mégiscsak a gyermekek tettek gyermekké újra bennünket ez ünnepen. Voltak nagysikerű, katartikus ünnepidézések, olyanok, amelyek átformáltak bennünket családi, iskolai vagy óvodai, templomi, baráti körben. Színesebbnél színesebb ünnepbuborékok keltek életre, melyek mind szárnyakat adtak szabadságvágyunknak, reményünknek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Isten a szappanbuborékos fúvókát a lelkünkbe mártotta, hogy hadd lássa, van-e még bennünk ünnepre való hajlam, a szinte semmiből, kerek egészet, gömböcskéket formáló lelkület? A művészettörténetben a templomi díszítőelemek, az ikonográfiai ábrázolások is megjelenítik a gömböt, mint az isteni tökéletesség és a megbonthatatlan örök egység egyik legismertebb szimbólumát. Az unitárius templomaink toronydísze is gömb, az örök egység és teljesség jelképe. Reményik Sándor szavaival kívánok most bizakodó lelkületet, tiszta, gyermeki hitet mindenkinek: „Valaki szappanbuborékot fúj, / Mindegy most, hogy Isten, vagy kisgyerek, / Világokat kelt életre a száj, / Mely szappanbuborékot ereget. // S szállnak, libegnek a fényes gömbök, / És szétpattannak és elnyeli az ég.– / Egy szappanbuborék is egy világ, / S egy világ is egy szappanbuborék.” Legyenek áldottak mindenkor a szabad és színes világot életre keltők!

Solymosi Alpár unitárius lelkész