Szappanbuborék

Éppen március 15-én a bolti vásárlás során támadt egy villanásszerű
ötletem, hogy a legkisebb bogárkát, aki még minden újdonságnak örül, szappanbuborékkal
lepjem meg. A meglepetés jól sikerült! Mindketten örültünk
a filléres játéknak: kislányom a piros fúvókából tovaillanó színjátszós felületű
gömbök láttán, azokat kergetve nevetett, én pedig az ő örömén szárnyaltam.
Mindeközben, csendesebben ugyan a megszokottnál, de mégiscsak
zúgott március! Az I–IV-esek ünneplőbe öltözve mentek iskolába, a nagyobbak
itthon, a „gép” előtt maradtak. Kint az erkélyen már lobogott a női
szív által kitűzött zászló. Az én napom is csendesebb volt a megszokottnál,
az idei flashmob-szerű eseményekhez, koszorúzáshoz nem igényelték a
hosszúkás papi szavaimat. Borultak a bevett műsortervek, így szép csendben
éltem meg a zászlófelvonást, követtem a kirajzolódó eseményeket. Nap
végére született meg bennem a felismerés, hogy a gyermekek és fiatalok által
kerülhetünk igazán közel az ünnep lényegéhez. Március 15-e esetében is
így van ez! Az, ahogyan a gyerekek várták és fogadták e nevezetes napot,
az a lelkesedés, ahogyan ők belendültek, igazi csoda volt a közösségeinkben az
idén is! Ahogyan a fiúk és lányok átszellemültek egy ’48-as dal, egy Petőfi-
vagy Arany-vers nemzetserkentő lelki hullámhosszán, az számomra
is inspiráló és egyben ébresztőleg ható tapasztalás! Jézus azt mondja, hogy
„Bizony mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint
egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.” A gyermeki lelkesedés és
odaadás visszanyerése elengedhetetlen a megújuláshoz – figyelmeztet Isten
legjobb gyermeke, Jézus. Gyakran látok lelkes gyermekeket és ifjúságot is
a köreimben, és ez olyan jó! Vallom, hogy az idei év emléknapjának szűkre
szabott keretét is a gyermekek és ifjak repesztették szét. Ők engedték ki a
szabadság szellemét a ko(ó)runk kelepcéjéből: templomunkban vasárnap
a konfirmandusok csapata ajándékozott lélekből jövő ünnepi műsort, hétfőn
pedig családi szobabelsőkben és szűk osztályközösségek előtt is „felmondták”
a verset, elénekelték a huszárdalokat. Rengeteg feltöltés árasztotta el
a világhálós felületeket is, és ez is jó! Persze mindehhez feltétlenül szükség
volt a felelős pedagógusok, szülők, nevelők szövetségére, odaadására is,
de azért mégiscsak a gyermekek tettek gyermekké újra bennünket ez ünnepen.
Voltak nagysikerű, katartikus ünnepidézések, olyanok, amelyek
átformáltak bennünket családi, iskolai vagy óvodai, templomi, baráti
körben. Színesebbnél színesebb ünnepbuborékok keltek életre, melyek
mind szárnyakat adtak szabadságvágyunknak, reményünknek. Úgy is
fogalmazhatnánk, hogy Isten a szappanbuborékos fúvókát a lelkünkbe
mártotta, hogy hadd lássa, van-e még bennünk ünnepre való hajlam, a
szinte semmiből, kerek egészet, gömböcskéket formáló lelkület? A művészettörténetben
a templomi díszítőelemek, az ikonográfiai ábrázolások is
megjelenítik a gömböt, mint az isteni tökéletesség és a megbonthatatlan
örök egység egyik legismertebb szimbólumát. Az unitárius templomaink
toronydísze is gömb, az örök egység és teljesség jelképe. Reményik Sándor
szavaival kívánok most bizakodó lelkületet, tiszta, gyermeki hitet mindenkinek:
„Valaki szappanbuborékot fúj, / Mindegy most, hogy Isten,
vagy kisgyerek, / Világokat kelt életre a száj, / Mely szappanbuborékot
ereget. // S szállnak, libegnek a fényes gömbök, / És szétpattannak és
elnyeli az ég.– / Egy szappanbuborék is egy világ, / S egy világ is egy
szappanbuborék.”
Legyenek áldottak mindenkor a szabad és színes világot életre keltők!

Solymosi Alpár unitárius lelkész