Jó másfél éve januárban érkezett derült égből a hír, miszerint továbbfejlesztenék a csicsói repülőteret, hogy onnan néhány óra alatt Budapestre vagy Bukarestbe is el lehessen jutni menetrend szerint kisrepülőgéppel, s a ráadás, hogy a Cekend-tetőre is hasonló létesítményt terveznének. A töltött káposzta és a szilveszteri virsli után igencsak megfeküdte szinte mindenki gyomrát az elképzelés, de végül az első projektben született egy fejlesztési koncepció, elkészült egy célszerűségi tanulmány és felmérést készítettek a légiforgalmat befolyásoló időjárási viszonyokról, valamint a lakosság ez irányú igényéről, s a másodikra is jelentek meg látványtervek. A hétvégén újabb terv látott napvilágot, mégpedig az, hogy szezonális jelleggel a tuzlai kisrepülőtérre is indítanának járatokat. S ha már a falunapok és a fesztiválok monotonitásán át utat tört magának a hír, jólesik elmerengeni azon, hogy milyen jó is lenne egy-két óra alatt eljutni a tengerre. Hiszen így akár egy átlagos hétvégén is nemcsak Hargita- vagy Tusnádfürdőig jutnánk el egy kicsit kikapcsolódni, hanem útra kerekedhetnénk, megmártóznánk a Fekete-tengerben, s hétfőn felüdülve állnánk munkába néhány kagylóval a zsebünkben, anélkül hogy hosszú órákon át utaznánk. Kedvünkrevaló lenne? Mindenképp. Viszont sok szempontból el kell gondolkodnunk azon, hogy a fenti tanulmányok ellenére mennyi a valóságalapja. Először is vessünk egy pillantást az időre: az elmúlt másfél évben aligha történt több, mint hogy időről időre beszéltek róla, gúnyolódtak vagy épp komolyan fontolgatták, de amikor arra vetemedtünk volna, hogy fotózzunk a létesítményben, s ezért engedélyt kértünk a tulajdonostól, kiderült, hogy tehenek legelnek a kifutópályán. A másik viszonyítási pontunk pedig lehet a vidombáki repülőtér, amelyre valóban nagy szükség lenne, valóban nagy a támogatottsága, s mégis évek óta húzódik a befejezése. Szokták mondani, hogy minden csak idő és pénz kérdése. Ebben az esetben is kulcsszerepet játszik a pénz. Ha a beruházást meg is valósítják közpénzből – ha lesz, és találnak is üzemeltetőt, az utasoknak majd alaposan a zsebükbe kell nyúlniuk. Hiszen a becslések szerint 200-250 euróba fog kerülni egy légitaxizás. Ez jóval magasabb, mint a jelenlegi lehetőségek, hiszen személygépkocsival Csíkszeredából 250 lej körüli összegből hét óra alatt már eljuthatunk a tengerig, de még a vonat is elvisz száz lej körüli összegért fejenként. Persze az idő pénz, de ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbben Hargita megyében 200–250 euróért dolgoznak havonta, kicsit elrugaszkodottnak tűnik az ötlet, hogy majd sorba fognak állni a repülőjegyekért az úszógumikkal, strandlabdával és napernyővel felszerelt csíki családok. Harmadrészt pedig vessünk egy pillantást a kisrepülőgépekre és a repüléshez való viszonyukra. Ismerős körömben sokan vannak, akik szeretnek repülni, néhányan, akik soha semmilyen körülmények között nem ülnének fel, a többség pedig – mint jómagam – bár nem szereti, gyakorolja, azaz belátja, hogy sok esetben az utazásnak ez a legelőnyösebb módja, és végig szorítja a karfát le- és felszálláskor. Azt is tapasztalatból tudom, hogy egy tengerentúlra tartó Boeing után mennyire instabilnak tűnhet egy kisebb Airbus, nem beszélve egy négyszemélyes lélekvesztőről, még akkor is, ha tudom, hogy ez a legbiztonságosabb közlekedési mód, és hogy még egy sem maradt a levegőben. Végül pedig ott van a számtalan történet, amikor kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt még Kolozsváron sem sikerült leszállniuk a repülőknek. A többség életét talán úgy könnyíthetnénk meg, ha kisszék nélkül fel tudnának szállni a vonatra, miután civilizált váróteremben várakoztak, ha online is meg tudnák tekinteni az autóbuszok menetrendjét, ha hétvégenként aszfaltozott úton jutnának ki a nyaralójukba vagy a Szent Anna-tóhoz, autópályán Marosvásárhelyre, Kolozsvárra vagy épp Bukarestbe, és a befejezett vidombáki repülőtérről Európába. Háromszéki Eszter