A félelem ravaszdi kis állat. Alattomos, lapulós és szinte láthatatlan. Mérge van, s olyan, amire még nem találták meg az ellenszert. Hihetetlen nagy ereje van, s akárhány éves is legyen az ember, szembesülhet vele. Sőt, úgy gondolom, életünk minden pillanatában szembesülünk vele, és választunk. Félünk, vagy pedig bátrak leszünk. És sokszor fogalmunk sincs, hogy mitől rettegünk. Annyira figyelünk, annyira igyekszünk megoldani a körülöttünk lévő világot, az embereket, hogy észre sem vesszük azt, ami igazán bennünk van, amivel valóban foglalkoznunk kellene. Nehéz az élet dolgai között megtalálni a legjobbat, illetve azt az utat, ami tele van jóval. Vagy inkább azt a hozzáállást, ami segít túllépni az akadályokon. Figyelem az embereket, figyelem önmagam, és azt veszem észre, hogy egy-egy apróság, egy rövid szó, egyszóval a tragédiák mennyire meg tudják akasztani az embert. Pedig tudjuk. Mind tudjuk, hogy mi a megoldás, mégis megállunk. Leülünk és szomorkodunk. Vagy ha nem, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne és játszunk. Szerepet. Valahogy arra sincs időnk, hogy túllépjünk valamin, valakin, akármin. Mindent nagyon gyorsan kellene megcsinálni, gyorsan kellene érezni és szeretni is. Szó szerint bele tudunk roppanni a megfelelésbe. Attól a világ, s maga az élet egy csodálatos dolog. Talán ez az időszak jó arra, hogy ha kényszerítve is, de észrevegyük a jó dolgokat a világban. Nem tudom, általános érvényű-e ez a tapasztalat, de az ember sokszor csak akkor változtat, ha már a szakadék szélén áll, és zuhanni készül. Újra és újra elkövet hibákat, vagy egy életre csapdában ragad. Nehéz eligazodni, nehéz tisztán látni, és nemcsak most, válság nélkül is. Egyvalamit tudok biztosra, hogy a jó dolgokra való fókuszálás mindig átsegített azon a helyzeten, amikor úgy éreztem, nincs tovább. 

Fülöp Orsolya