Szabad karanténnapló

Amikor két évvel ezelőtt a karantén idejére – az akkori terv szerint – egy-két hét erejéig hazaküldtek az egyetemről, megnyugvást jelentett a homoródmenti csend. Sosem szerettem a nyüzsgést, mondhatni kisközösségi ember vagyok: az életemet mindinkább egy eldugott faluban, nagy kerttel és fehér házzal, könyvek és család mellett tudom elképzelni, mintsem pörgésben új és új arcok között. De végtére is, mondanom sem kell, az egy-két hétből hosszú hónapok, majd végezetül közel három év lett. Itthon ragadtam. Itt kezdtem el munkát keresni, ide kötnek ma már a hétköznapok, s lassan-lassan minden visszakerült a szülőfalumba, a környékre, aminek felnőtt fejjel egyre inkább látom a hibáit. Nagyobbnak tűnnek a kátyúk és a földcsuszamlások, zavar, ha tehéncsorda miatt áll a forgalom, s bosszant, hogy úton-útfélen öregek kérdeznek sokszor félreérthető dolgokról. Mi tagadás, az első egy évben sokszor visszasírtam a Kolozsváron, majd Budapesten töltött éveket. Nyomasztani kezdett a nagy csend, mégis érdekes, milyen észrevétlenül lettem része ismét a falusi hétköznapoknak. Örömmel szedek gyümölcsöt és főzök lekvárt, gyógyteát iszom minden este, s fennhéjázva húzom az orrom a bolti termékektől, feledve, hogy évekig ellenkeztem az otthonról hozott tudatos élettel. Újabban esténként az udvaron olvasok, hallgatom a szomjazó békák hangját, s aggódok a falu gyermekeiért, ha kamionok hajtanak végig az utcán. Talán „beleöregedtem” a helyzetbe, miközben sok mindenre nem maradt idő, s sok lehetőség el is úszott. A járvány kezdete előtt épp Amerikába készültem, több hónapra, de a terveim átértékelődtek még azelőtt, hogy útnak indulhattam volna. Persze – reméljük – rég véget ért a hatása a „mumusnak”, amiről még most is csak suttogva, fél szóval merek beszélni, hiszen végezetül azért örülünk, hogy a világ szinte pont úgy forog tovább, ahogy előtte, s ugyanúgy megmaradtak a szigetek, ahová elmenekülhetünk. A régmúlt és hosszú esemény ma már perifériára szorult, a társadalmi érdekeltségen kívül esett: nem beszélünk róla, nincs düh és egymásra acsarkodás. Csak a változások vannak, amik egy oltásnál, vagy maszknál láthatatlanabbul bújtak a bőrünk alá, s hagyták, hogy az életünk szépen-lassan kicserélődjön.

Demeter Adél-Hajnalka

: an accessible web community