Sütő András-konferencia – már könyvtáblák között is

[dropcap]E[/dropcap]nnek a csavaros című – (M)ilyen gazdagok vagyunk(?) – vaskos könyvnek története van, méghozzá nem is olyan mindennapi. Ehhez persze az szükséges, hogy legyen egy olyan kaliberű írója a magyar (az erdélyi) irodalomnak, mint amilyen Sütő András. Akit lám, nem csupán dicsérni és isteníteni lehet, hanem bírálni is (pláne, ha van is miért…). És mivel az utóbbi két évtizedben mindkettőre akadt példa, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem vállalta, hogy kétnapos konferenciát rendez az írói életműről 2014 őszén, október 29–31. között. A konferencia megvolt – igaz, nem jelent meg valamennyi meghívott, köztük néhány olyan, akire pedig számítottak volna –, a szervezők jó előre beharangozták, hogy az előadásokból szándékukban áll kötetet szerkeszteni, a könyv pedig nem egészen egy év alatt elkészült, be is mutatták nemrég a Marosvásárhelyi Sokadalom rendezvényei sorában.
Így történt, hogy most egy nagyon tanulságos és sokrétű, Sütőről és koráról szóló tanulmánykötettel vagyunk gazdagabbak, amit – érzésem szerint – úgy kellene feltennünk könyvespolcunkra, hogy bármikor előkereshető, levehető és megszívlelhető legyen.

suto

Elhangzott, ami elhangzott azon a tavalyi emlékkonferencián, a szó elszáll, az írás megmarad elve alapján ajánlatos a könyvbeli közlésekre összpontosítani – már csak azért is, mert a szerzőknek a tavaly október óta eltelt időben alkalmuk/lehetőségük volt többszörösen is mérlegre tenni következtetéseik súlyát, megalapozottságát. A terjedelmileg nagyjából egy „súlycsoportú” tanulmányok négy fejezetben, különböző felbontásban és megközelítésben nyúlnak a témához. Vannak köztük, amelyek szinte kizárólag a sütői életművel, annak néhány jellegzetes darabjával, illetve Sütő írói helyével és jelentőségével foglalkoznak. Egy másik csoport szívesebben fókuszál az életmű egyik nagy erősségének számító sütői drámairodalomra és vitákat gerjesztő hatására. Külön csoportot alkotnak azok, amelyek a Sütő András írásainak befogadása, olvasottsága körüli kérdéskörbe ásták bele magukat, és nincsenek egyedül azok a szerzők sem, akik a jeles író élete és tevékenysége kapcsán tulajdonképpen a romániai/erdélyi szocializmus és a magyar értelmiségi viszonyát kívánták sajátos módszerekkel átvilágítani.
Felvetődik a kérdés: amennyiben Sütő Andrásról már korábban született jó néhány könyv – monográfia, bibliográfia, életműkiadás stb. –, mi a helye egy újabb tanulmánykötetnek ezek sorában? A kérdés annyiban jogos, mivel ez a kötet sem zárja le, oldja fel azokat a kérdéseket, ellentmondásos értékeléseket, amivel Sütő életét és munkásságát manapság övezik. Egyrészt, nemigen tud újat mondani, ami a sütői mű irodalmi erényeit még jobban kidomborítaná, hiszen aki némileg jártas az irodalmi (és nem csak!) sajtóban, az joggal érezheti úgy, hogy Sütő András írásait már-már eddig is agyonelemezték. Másrészt mindaz, amit ma továbbra is felrónak az írónak – mindenekelőtt a fiatalabb nemzedéktársak –, az az írói mű etikai üzenete és az író személyes élete közötti disszonanciák, már korábban is ismertek voltak. Az előadásokból inkább az sugárzik ki e téma kapcsán (bár szó szerint így senki se írná le), hogy sokak nagy problémája: életében az író nem végezte el a személyes és szigorú önvizsgálatot, ezáltal „becsapta”, „félrevezette” olvasóit, jogtalan dicséretekre tett szert.
Igyekszünk ezért bemutatónkban inkább azon írásokra összpontosítani, melyek továbbmutatnak az eddigi megállapításokon és mintegy önmagukban is előrelépéssé avatják a kolozsvári Polis Könyvkiadó és a marosvásárhelyi UArtPress (a művészeti egyetem kiadója) közös kiadványát (szerkesztette Lázok János, Dávid Gyula előszavával).

*

Sütő-pályaív a Kriterion felől nézve (Dávid Gyula előadása) jól dokumentált, korrekt tükre annak a kapcsolatnak, mely az író és az Anyám könnyű álmot ígér-rel debütáló nemzetiségi kiadó között kialakult, a végén pedig furcsa módon megszakadt. Ennek fő oka természetesen a Sütő András írói jelenlétének az ideológiai hatóságok által elrendelt akadályoztatása, a nyolcvanas években megnyilvánuló, egyre ellenzékibb megnyilvánulásai miatt. Az előadásból kiderül: a kiadó Sütő-könyveinek emelkedő példányszám-alakulásán is lemérhető, hogy az Anyám… után megjelent művek nem csupán eladhatóak, hanem egyre népszerűbbek voltak Romániában. Ámde Sütő András érzelmi elidegenedését a Kriteriontól nemcsak a hatósági tiltás befolyásolta: az időközben felnőtt fiatalabb erdélyi magyar írónemzedék képviselői kritikus szemmel nézték a Sütő-típusú ellenzékiséget és nem átallottak ennek nyilvánosan is hangot adni. „Bíró Bélának A tragikum tragédiája című, 1984-ben szintén a Kriterionnál megjelent könyvében (Bíró, 1984) fogalmazódik meg. Bíró – igaz – felvillantja azt az utat, amelyet Sütő nemzedéke az Anyám könnyű álmot ígérben testet öltött újféle magatartásig végigjárt, »…amikor az eszméhez való alapvetően érzelmi viszonyulást kezdi felváltani az értelem józan kritikája« (Bíró, 1984: 105). Látja azt is, hogy az író ezekben a drámákban »…önmaga és közönsége nevében az ötvenes évek nagy dilemmáit gondolja újra« (Bíró, 1984: 105), sőt azt is érzékeli, hogy e drámák előadásai »a színház és közönsége egymásra találásának nagy pillanatai« (uo). Következtetése mégis kíméletlen: »E drámák is bizonyíthatják – állapítja meg összefoglalásul –, hogy az az anakronisztikus dramaturgiai szemlélet, amely a hetvenes évek elején magában a valóságban találhatott többé-kevésbé kedvező drámai alapanyagot, ma már végképp alkalmatlan a valóság megragadására«” (uo).
Dávid Gyula következtetése: az írót azért zavarhatta rendkívüli módon ez a bírálat, mert már-már maga is eljutott oda, hogy korábbi írói teljesítményét felülbírálhatónak vélje, de még nem állt készen rá. Személye elleni támadásnak vélte Bíró könyvének megjelentetését…
A fiatalok idegenkedésének tipikus hangvételét és okfejtését képviseli Vida Gábor dolgozata (Én lenni perzsa – nem!). Rövid, inkább publicisztikus és a kötet általános megközelítési módjától némileg elütő vallomása inkább csak leírja, ahelyett, hogy érthetővé tenné, miként egyeztethető össze a Sütő-életmű kemény bírálata azzal, hogy az egyetemi felvételin éppen a sütői teljesítmény elemzésével kapott bejutó osztályzatot. (Szememben nem is a dolgozat okfejtése, mint meglétének a ténye az, amit figyelemre méltónak találok: meg kell szoknunk, hogy a nemzedéki szemléletek között lehetnek látványos eltérések, sőt konfliktusok is.)
Sorin Crișan, a művészeti egyetem rektor-professzorának előadása (Sütő András és az etikai készenlét állandósága) gondolom, nemcsak számomra reveláció. Először olvashattam nyíltan, minden udvarias csomagolástechnika mellőzésével leírva, hogy Sütő legjobbnak tartott prózai műveinek (Anyám könnyű álmot ígér, Engedjétek hozzám jönni a szavakat) elismerő visszhangja volt és van a román olvasók körében. Dolgozatában a rektor egyúttal belátással értelmezte Sütő András ideológiai „kisiklásait”, fiatalkori „szocreál” elkötelezettségét, s kifejti meglátását a sütői írásművészet mélységeiről. Egyik kulcsmondata így hangzik: „Sütő András írásaiban nem az idealizált erdélyi faluval találkozunk, amint egy frusztrált realizmus hangsúlyos elemeit sem találjuk meg bennük. A narratív drámai és lírai struktúrái ötvöződnek, hogy újraalkossanak egy olyan emberi valóságot, amely mindnyájunkban megbúvik, egy bonyolult, egyáltalán nem naiv, a hangulatváltozásokra, az eksztázisra és lebomlásokra, az életerőre és nihilre érzékeny valóságot.” Végkövetkeztetésével sem igen lehet vitába szállni: „Alapvetően e jelentős író életművének középpontjában folyamatosan az emberről és a létezésen átvezető útjairól szóló igazság szerepel.”
Mester Béla (Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban) három jeles erdélyi szerző: Sütő András, Szilágyi István és Székely János sajátos történelemábrázolását és -szemléletét jellemzi párhuzamosan, veti össze és helyezi el, hangsúlyozva, hogy mindegyikük ürügynek és háttérnek tekinti ugyan a múlt valóságát, s benne és általa a jelenkor etikai problémáit, bonyodalmait próbálja felfejteni. A tanulmányszerző összehasonlító módszere egyúttal az írók szemléleti sajátosságaira is jobban rávilágít.
Szász László érdekes jelenségről értekezik (Szerepvivő emberré lettem): egyrészt adatolva bemutatja, hogy a Kálvin és Szervét konfliktusával (Csillag a máglyán) Sütő nem csupán a kommunista hatalom kérlelhetetlenségére, kritikátlan önteltségére utalt – ennek jele, hogy nem csupán a hatóságok, de az egyházi elöljáróság ellenérzését is kiváltotta. Másik figyelemre méltó megállapítása: a saját magában rejtőző kettősségből Sütő két külön figurát teremtett: Kálvin és Szervét harca tulajdonképpen a szerző belső vívódásait képezi le.
Cristian Réka sok-sok adattal, hivatkozással támasztja alá azt a felismerést, hogy angol nyelvi környezetben Sütő ismertsége meglehetősen korlátozott és erősen hézagos, mindenekelőtt a fordítások kevés száma miatt (Sütő András műveinek recepciója az angol nyelvű világban). Logikailag mindjárt kapcsolódik is hozzá.
Aradi József dolgozata (Hagymahántás-kísérletek – Sütő András digitális halála és feltámadása), amely arra figyelmeztet, hogy nem elég csupán valakinek elhelyezni az életművét a világhálón, az csak akkor kel életre, ha eleven hivatkozásháló kapcsolódik hozzá, ha megosztását fontosnak tartják a digitális világban. Kuszálik Péter, egy visszhangos és komplex Sütő-bibliográfia szerzője a kritikai kiadás fontosságáról és nehézségeiről beszélt, Markó Béla viszont az emlékező pályatárs szemszögéből jellemezte az általa ismert Sütő Andrást: az írót, a szerkesztőt, a közéleti embert (Egy félbemaradt kultusz története. Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában). Szerinte Sütő ellentmondásossága helyzetének és korának ellentmondásosságából fakadt, de utolsó pillanatáig igyekezett megmaradni „normális radikálisnak”, aki nem hőzöng felelőtlenül, de amiről tudja, hogy meg kell tennie, annak aktív előmozdítójává válik.
Demény Péter a maga sajátosan szókimondó, rögtönzésre emlékeztető gondolatfüzérét (Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata) ugyanarra az alapállásra építi, amit Vida is érintett, csakhogy Demény bizonyít is, és nemcsak Sütőről, hanem a háború utáni erdélyi irodalom egész értékrendjéről, jövőnek szóló üzenetéről, maradandóságáról és korlátairól véleményt mond. Az elődökkel szembeni többször is megfogalmazott kiábrándultsága végsősoron annak szól, hogy „apái” megrekedtek egy túlélési élet- és értékszemléletnél, amely szinte lehetetlenné tette a kísérletezést és az alkotáshoz szükséges saját utak, eszközök merész felvállalását.

*

Kérdés, hogy a tanulmánykötet mennyire fogja elősegíteni azoknak a kutatói gondoknak és tennivalóknak a kiteljesítését, amit immár a könyvtáblák szavaknál maradandóbban magukba zárnak; mindez némileg a szerzők zenéje (is), no meg a jövőé. Lázok János utószó helyett elmondott gondolatai és következtetései között olvashatjuk: „Abban az új politikai-társadalomtörténeti helyzetben, amikor a kisebbségi közösség érdekérvényesítése, illetve az irodalom szerepe alapvetően megváltozott, a fiak generációja után lassan már az unokák nemzedéke veszi át az apák és nagyapák örökségét. Sütő András munkássága kapcsán az ő számukra új jelentések keresésének lehetőségét kell megnyitni, amelyek szakmai érdeklődésüket élővé tudják tenni, ezáltal pedig új és kritikus szellemiséggel töltik fel az életmű értelmezését. Konferenciánk bevallott szándékkal erre tett kísérletet.”
A kérdés utáni igazi kérdés most már csak az: az unokák vajon ugyanígy fontosnak tartják-e majd az elkezdett, de be nem végzett, bár jól körvonalazott feladatokat elvégezni?
Cseke Gábor