Sorsfordító

Egyetemistaként, vizsgaidőszakban serényen használtam a tudáspótoló parfümöt. Abban bíztam, hogy csekélyke felkészültségemet megpótolja, és a csoda megtörtént, egyszer sem kellett pótvizsgáznom. Nem a parfüm összetétele, hanem a kegyelem vitt sikerre – gyanítom. Arra viszont csak pár napja jöttem rá, hogy úgy, ahogy van tudáspótló parfüm, létezik sorsfordító iroda is.

Nagy a forgalom a székely­udvarhelyi Papkertben. A Gyulafehérvári Caritas által használt Kolping-épületben képzés zajlik. Vitális funkciók – olvasható a vetítővásznon, és több mint húsz személy jegyzeteli serényen Csiki Cristina szavait. Aztán felállnak, mélyet lélegeznek, megfigyelik, hol köt ki a levegő, és kuncognak azon, hogy hisztiroham-csillapítónak legjobb az egyébként férfiak által művelt hasi légzés. Egyikük meg is jegyzi: ötven után nincs értelme a hisztinek, úgysem hat meg senkit. Nagy a jókedv, a csoportban értik egymás szavát… de nagy a fáradtság is, nem csoda, ha egyiknek-másiknak elkoppan a szeme. Ők azok, akik kórházi segédápolói képzésre járnak, emellett gyakorlatoznak a helyi kórházban, többségük nyolc órában dolgozik valahol, utána pedig a háziasszonyi teendőket látja el otthon. Akik a környező falvakban laknak, a napi programot még az ingázással is megpótolják. Nem kis teher, mégis sokan jelentkeznek a Caritas Felnőttképzési Központjának képzéseire, van, aki gyermek- vagy idősgondozást akar tanulni, van, aki kórházi segédápolásból szerez oklevelet, de olyan is, aki képzők képzőjévé válik a formatorképzésen.

Öröklött ragaszkodás

– Nagyon tisztelem ezeket az embereket. Nagy áldozatot hoznak, hogy tanulhassanak – mondja Csathó Judit, aki a tanulni vágyókkal tartja a kapcsolatot, meghallgatja történeteiket, segít, amiben éppen tud.

Azt mondja, az egyszerű emberek nyelvét beszéli ő is, és hogy sokan felkeresik, annak oka az is lehet, hogy a ragaszkodás kölcsönös. Édesanyja kórházi ápoló volt, innen jöhet az empátia. Eredetsilabizálásra kevés az idő, hiszen a képzésekre érkező emberekkel kell szóba állni, és közben meghallgatni azokat is, akik bár évekkel ezelőtt voltak tanulók itt, ma is visszajárnak, hogy beszéljenek sorsuk alakulásáról. Van olyan is, aki a képzők tanártársává vált, amikor etikát kell oktatni, ő érkezik vissza gyakorlati tudnivalókkal, saját élménnyel, nem szakkönyvből vett frázisokkal.

Judit szemmel követheti sorsok alakulását, és ebbe engedett nekem is betekintést.

Nekem könnyű

– Kereskedelmi iskolát végeztem, első év után már praktikáztunk, hamar megszerettem a szakmát, ezért dolgoztam bolti eladóként még ezelőtt két évvel is – kezd bele históriájába az a nő, aki ma már tudja, mit szeret a kereskedelemnél is jobban.

A végzettsége által meglelt munkahellyel az volt a baja, hogy tulajdonképpen nem volt szabadsága, mert ha elment, helyette kollégája dolgozott, így vissza kellett neki később szolgálni. Aztán még került egy elégedetlenség: valami többet akart.

– Egyszer megláttam a Caritas hirdetését, hogy kórházi segédápoló-képzés indul. Nem tudtam pontosan, mi lehet, semmilyen tapasztalatom nem volt, de gondoltam, hátha tetszene, jelentkeztem – mondja.

Ez a hölgy kitanult egy új szakmát, és ma már a helyi kórházban dolgozik. A váltásért mindennap hálát ad. Azt mondja, neki könnyű, mert szerető családja körében töltődik, hogy a munkahelyén a nehéz percekben is tudjon mosolyogni, a szenvedőnek támasza lenni.

– Szeretem – mondja arra a munkára, amelynek az élet mellett a halál is természetes része. – Volt egy huszonnyolc éves srác, májcirrózisos. Haldokolt. Többször visszakerült a mi osztályunkra, valahogy megkedveltem. Éppen dolgoztam, amikor haldokolt, végig kellett hallgassam a haláltusáját. Borzasztó volt. Amikor meghalt, eldöntöttem magamban, hogy ezt nem szabad csinálnom, nem lehet ennyire szoros kapocs beteg és ápoló között. Nem halhatsz meg mindenkivel, mert akkor hogy végzed a munkádat? – teszi fel a kérdést.

Már van annyi régisége, hogy az újonnan érkezőket betanítsa, így akik most járnak a segédápoló-képzésre, elmondják, bizony gyakorlatozáskor sok mindenben segítség számukra az a nő, aki nem sokkal előttük ült a caritasos iskolapadban. Tőle szokták hallani azt is, hogy az életben érdemes értelmet keresni, az erőt ad a munkához.

Nem mindegy, hogy az ember utcáról kerül-e be

Ez a középkorú nő is szívesen meséli az ő sorsának fordulását. Egyedül él, és szeret jót tenni. Szabadidejében süteményeket készít, munkaidejében pedig vigasztal, és ha a fájdalmakon nem is tud enyhíteni, a körülményeket próbálja elviselhetőbbé tenni. Takarítás volt a feladata a korábbi munkahelyén is, de azt mondja, a kórházban tudta meg igazán, mi is a higiénia. Huszonöt évet dolgozott a matricagyárban, leépítették. A két hónapos munkanélküliségből menekülve egy szállodában vállalt munkát, ahol az elvárás túlnőtte a honoráriumot, és kiderült, hogy a munkakönyvébe a ledolgozott éveknek csak a töredéke került be.

– Utolsó, hetedik évben, amikor nagyon elegem lett, egész nyáron három szabadnapom volt. Nem lehetett sehová elmozdulni. Egyik napról a másikra hagytam ott – mondja.

Hamarosan újra kenyérbe lépett, a kórháznál hirdettek segédápolói állást, őt alkalmazták. Munkahelye volt, szaktudása viszont semmi hozzá, hát beiratkozott képzésre, „s én jöttem nagy győztesen, mert nem mindegy, hogy az ember utcáról kerül-e be, vagy valamit megtanul, s tudja, mit miért csinál”. 

Ma már azt is tudja, mit csinál, és azt is, hogy miért: az ápolásban megtalálta helyét.

Én parancsolni nem tudok 

Nem munkaerő-elhelyezőként kell gondolni a Caritas iskolájára. Még Judit sem sejti, pedig ő már sok mindent látott, hogy az éppen beiratkozónak merre fog kanyarodni az élete. Azt gyanítja, hogy nagy esélyt kínálnak sokaknak. Főleg a nőknek jelent lehetőséget, hogy pótolhatják a valami miatt félbemaradt tanulmányaikat, tudnak lépni egyet, magukat értékesebbnek tekinteni. Rácsodálkozhatott már arra is, hogy mindenkinek mást jelent az érték, máshonnan ered az önértékelés.

Közel egy éve annak, hogy egy hölgy beiratkozott a gyermekgondozói képzésre, aztán folytatta tanulmányait a segédápolói képzésen. Boldogan meséli: az egykori középvezetőből mára takarítónő lett, és bár vannak, akik azt hiszik, megháborodott, ő büszke erre.

Varrónő volt egy vállalatnál, szerette. Egyszer kiemelték a sorból, vezetővé választották.

– Én parancsolni nem tudok. Nem hagyták, hogy visszaüljek a gép mellé, hát eldöntöttem, én ezen muszáj változtassak.

A faluban, ahol lakik, akkoriban kezdték tervezni a napközi otthon beindítását; ott remélve új munkahelyet, iratkozott be a gyermekgondozói képzésre. Késett a napközi nyitása, és közben meghirdették a beteggondozói képzést. Beiratkozott oda is, pedig tudta, ez azzal jár, hogy hajnali négy óra előtt kell kelnie, hogy a húsztehenes gazdaságban férjének segítsen, három gyermekét ellássa, majd ingázzon be a városba dolgozni-képződni, utána pedig a háztartási és mezei munkából vegye ki a részét. Hosszabb távon is vállalja ezt, döntötte el, amikor a kórházban leadta életrajzát álláskeresőként. Vizsgázott, és már pár napos régisége van az egészségügyi intézményben.

Kanyargó sorsok

Van még számos történet; például azé a hölgyé, aki a képzés során a Caritas otthoni beteggondozóival gyakorlatozott, és állítja, nem létezik annál szebb feladat, mint a magukra hagyott idősekhez bekopogni, rajtuk segíteni. Vagy ott van az a férfi is, aki az idősgondozást kitanulva lehetőséget kapott a családegyesítésre. Felesége idegenben dolgozott szakápolóként, az itthon maradt férj úgy tudta követni, hogy az új szakmája révén megélhetésre is lelt odakint.

Judit csak meséli, meséli a történeteket, és talán ő is annyiszor csodálkozik rá egy-egy élet kacifántosságára, ahányszor felemlegeti. Azt mondja, mindenkinek megvan az útja, ő szerencsés, hogy láthatja, miként kanyarognak-fordulnak át sorsok. Minden képzés kezdete új élményt ígér, részvételi lehetőséget a sorsfordításban. Megkérdeztem, ha ő formálhatná a felnőttképzés sorsát tíz év múlva, milyen jövőt álmodna? Derűsen válaszolt: „Nem akarok álmodozni, a valóság jobb annál.”

Balázs Katalin,

Gyulafehérvári Caritas