borús égbolt
Semmi sem ugyanaz
Nehéz az újrakezdés. Újra felvenni a ritmust, bízni, remélni, hogy beindult ismét az élet valamilyen szinten, lehet jönni-menni, zavartalanul dolgozni. Hogy újra szabadok lehetünk, nem korlátozzák mozgásunkat. Szeretnénk hinni, de ez csak látszat. Semmi sem olyan, mint régen volt. Még nem. Nincsenek rendezvények, nem mehetünk színházba, templomba, moziba, nem tartanak kulturális és sportrendezvényeket, elmaradtak a szokásos fesztiválok, koncertek, bulik. Továbbra sincs közösségi élet, ugyanolyan magányosak vagyunk, egyedül maradva gondolatainkkal. Nem félünk már, de mégis bennünk van az aggodalom, nem szeretnénk megbetegedni, kételkedve öleljük meg barátainkat, tartjuk a távolságot az idegenektől. Ráadásul az időjárás is megbolondult, s hiába várjuk a nyarat, nem akar jönni. Mindenfelé árvizekkel szembesülünk, s mikor azt hisszük, hogy végre elmúlt a vihar, akkor kezdődik csak igazán. Mintha a természet alapos tisztítást akarna végezni, sodorja magával a megáradt patak, folyó a felhalmozott szemetünket. Működik a körforgás, előbb-utóbb nyakunkba zúdul a sok mocsok. Égi jelnek is felfoghatnánk, tanulhatnánk belőle.
Ez az év minden szempontból emlékezetes marad. Mert ilyen tényleg nem volt. A világháborúk óta nem volt példa arra, hogy ilyen hosszú időre bezárjanak az iskolák. A karantén kezdetén még élveztem a lelassulást, a befele fordulást, most viszont kezdem megelégelni az ingerszegény környezetet. Elegem van mindenből, az esőből, a monoton mindennapokból. Sok bűnünk lehet, ezért büntet minket a Fennvaló. Kinek ezért, kinek azért, de mindenkinek egyformán nehéz. Mégis hiszem azt, hogy sikerül újra talpra állnunk, sikerül megtalálnunk a kiutat ebből a letargiából. Hiszem azt, hogy újra kisüt a nap és felszárítja a veteményre ráhordott iszapot, a folyók által egy kupacban összehordott szemetet pedig elszállítják a megfelelő helyre. Hátha tiszta lappal indulhatunk.
Nagyálmos Ildikó
.jpg)
