Sánckergi

Gyerekként nagyon tehetséges voltam, ami a sorozatos hasraesések számát illeti. Mindig volt bennem egy zsigeri szeleburdiság és minden jó szándékom és odafigyelésem ellenére is rendszeresen érkeztem haza háborús sebeket meghazudtoló zúzódásokkal.
Egyszer még nagyon művészi alkotást is sikerült összehoznom, ugyanis akkora sebességgel kanyarodtam be a szomszédba, hogy az orrom előtt heverő apró kavicsok Göncölszekér alakban fúródtak bele a homlokamba az esés következtében. Azt sem tudtam, sírjak-e vagy kacagjak, amikor édesanyám elé álltam. Arra nem emlékszem, hogy megszidott-e, de az biztos, hogy láttam, ahogy az arcára kiül a döbbenettel párosuló elismerés. Kissé ügyetlen, de annál jóindulatúbb gyerek voltam tehát, s ezzel a párosítással szinte minden nehéz helyzetből sikerült jól kijönnöm.
Szinte. Egyszer ugyanis nagyon lelkesen és bátran indultam fára mászni, csupán azzal az apró nehezítő tényezővel nem számoltam, hogy a kiszemelt ágak csak a Szentlélek megtartó erejéből nem hullottak a földre, annyira kiszáradtak. S mivel akkoriban nem sűrűn kulcsoltam imára kezecskéimet esténként, elég nagy esélyem volt arra, hogy a Szentlélek pont akkor dönt úgy, hogy itt az ideje még egy hasraesésnek, amikor az említett ágakhoz értem. Természetesen a bibliai jóslat be is következett, s én egy szempillantás alatt a földön fetrengve találtam magam. Túléltem a becsapódást, s a háborús zúzódásaim kíséretében hazaindultam, hogy elsírjam a bánatom. Nagy volt a döbbenet, amikor kiderült, hogy nem tudok megszólalni, s amikor sikerült is, érthetetlen, halandzsa nyelven beszéltem.
Hát igen, ha jól emlékszem, körülbelül három hétig nyökögtem, amíg újra képes voltam összeszedetten, érthetően kommunikálni. Ráadásul az akciót követően olyan szidást kaptam, mint még soha, és hiába próbálkoztam, senki nem hatódott meg a Szentlélek okozta nyomorúságos helyzetemtől. „Oda kell figyelni!” – hangzott el a mennydörgő szózat édesapám szájából, s én tudtam, itt bizony hosszas lesz, amíg mindenki túlteszi magát az enyhén életveszélyes performanszomon. Nem kérdés, hogy sok türelem kellett hozzám, s aki ismer, az tudja, hogy a felnőtt énemhez is szükségeltetik egy adag belőle.
Viszont minden félresikerült próbálkozásom ellenére úgy gondolom, hogy csodálatos gyerekkorom volt. Pont annyiszor estem el, ahányszor kellett, és minden fájdalom, amit megízleltem, édeskéssé vált a számban.
Most, hogy a legtöbb gyermeket egy hónapos vakációval áldotta meg az ég, azon gondolkodtam, hogy vajon hányan vállalják majd a hasraesés lehetőségét? A képernyőt bámulva nem fáj semmi, ez szent igaz, és úgy hiszem, csak nagyon extrém helyzetekben válthat ki nyökögést, mégis veszélyesebbnek tartom, mint bármilyen fáramászós akciót.
Most kell játszani, nevetni, haragudni és két perc után kibékülni, mert az évek pillanatok alatt elrepülnek, és az ember soha többé nem lesz olyan gondtalan, mint gyerekként. Eljön az idő, amikor már csak pár emlékfoszlányba kapaszkodhatunk, amik kérdőre vonva suttogják: „Ugye, jössz sánckergizni?”

Keresztes Bea