borús égbolt
szórványos felhőzet
Rothasztanak
Alma a fa alatt, nyári piros alma – így kezdődik egyik népdalunk. Októberben már nemcsak nyári piros almák hevernek gyümölcsfáink alatt, hanem ősziek és téliek is. A lepotyogottak zöme erőteljesebben ütődött, ami a szem számára már kevésbé kedves, ennek ellenére a belseje kitűnő. Bőven akad olyan is, amely kívülről egészségesnek tűnik, ám belül férges, és onnan rontja a gyümölcsöt. Valahogy ilyennek képzelem közösségeinket is. A kívülről ütődöttnek látszó tagok kevésbé vagy egyáltalán nem károsak a közösségekre, ám a belülről rothasztók a legveszélyesebbek.
Mindannyian tudjuk, a közösségi élet sokszor nehézségekkel jár, de ha van annak egy jó „motorja”, amely/aki nemcsak alapjáraton burrog és alkalomadtán fel-felbőg, hanem segítőinek jó közreműködésével, illetve szívvel-lélekkel végzi feladatait, akkor bizonyára a jó hangulat adott. Így a világból érkező külső támadások, a közösségrothasztó (nyugati) értékek kevésbé tudnak mételyezők lenni. A tapasztalatok azonban azt mutatják (csupán körültekintően kell szétnéznünk), hogy akkor kezdődnek a legnagyobb problémák, amikor az úgynevezett „motor” ímmel-ámmal, kevésbé lelkiismeretesen, a közösség véleményét legtöbbször figyelmen kívül hagyva elindul az aszfaltozott út helyett, a döcögős vadregényes tájon, és ezáltal kellemetlen utazásba visz mindenkit. Hiába vannak a „motornak” közvetlen segítői, ha azok egy része megunja az ellenszélben való harcot, a többi meg dermedt puliszka módjára hallgat. És egyszer csak eljön a pillanat, amikor a közösség tagjai elkeseredettségükben felvállalják a nagyon kellemetlen konfliktust – igen, mert továbbra is úgy vélem, a felnőtt, értett ember ki kell tudjon állni érdekeiért, szóvá kell tegye a rosszat – a lehető legjobb megoldás keresésének érdekében. Ilyenkor a többség számára a legfájdalmasabb a belső bomlasztás. Hiszen az addig dermedt puliszka módjára hallgató, aki pontosan ismeri a helyzetet és részben felelős is a kialakulásáért, tudja, hogy fellépésén emberi sorsok is múlnak, ilyenkor szembefordul a közösséggel, és szinte szemrebbenés nélkül azt állítja, hogy nincs is probléma. Szerintem az ilyen húzás károsabb és ártalmasabb valamennyi közösség számára, mint a hivatásos feljelentgetők ámokfutásai, mert azokra bármikor lehet számítani, ám amikor a mieink köpnek szembe, szinte megbocsáthatatlan. Nemcsak Gyurcsány, Soros György – és most a gittegylet többi tagja nem jut eszembe, akiket sokszor az ördögnél is csúnyábban mutatnak be – követnek el disznóságokat, hanem a legkisebb csapataink szereplői is. Sajnos! S az még inkább, hogy minden csapodárság ellenére továbbra is buzgólkodással vég(e)z(het)ik feladataikat. Vajon miért tesznek, tehetnek ilyeneket? Mi a céljuk? Milyen ígéretek reményében ténykednek? Ki tudja!? Habár Bródy Jánosnak van egy tippje az ilyen cselekre az Ezek ugyanazok című dalában. Íme a részlet: „S kitüntetett szerephez jutnak megint a s...gnyalók.” Különben a dalszöveg folytatása is megér néhány másodperces gondolkodást: „Itt szép lehetsz, de okos nem, mert kötelező a hit / És ellenség lesz mindenki, aki kételkedik / És erkölcsről papolnak álszent köpönyegforgatók / Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok / S jönnek a minden rendszerhez alkalmazkodók. / Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok.”
Tudom, írásaimban sokszor emlegetem a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas dalszövegíró, előadóművész említett dalát, de úgy vélem, mindig vannak és lesznek korok, helyzetek, amelyekre gondolatai érvényesek.
Az idézett szerzemény végén így összegez Bródy: „Van, ahol így van ez, ahogy volt, úgy lesz / Édesapám, te megmondtad: ezek ugyanazok.”
Szerintem soha nem volt egyetlen falunak sem olyan bikája, amelynek egyszer bár ne törték volna le a szarvát! E beteg világban egészséget és bölcsességet kívánok minden kedves olvasónak!
Biró István
.jpg)
.jpg)
