Valamikor természetes volt, hogy mindenki ismeri, számon tartja a saját rokonait, legalább a második unokatestvérig – nem föltétlenül rokoni szeretetből, hanem sokszor igencsak gyakorlati okokból: a vagyoni helyzet, a birtokmegosztás miatt, de a túl közeli rokonnal való házasodást elkerülendő is – pedig a nagycsaládokban nem is lehetett olyan egyszerű a nyilvántartás. Hogy egy-két gyerek kivándorolt, sokszor nem okozott gondot, megmenekült a határőrségtől, kivájódott a szegénységből, s ha tehette, segítette szüleit, esetleg testvéreit, sógornőjét például segítette elhelyezkedni a Cantacuzino-hercegek udvarában. Mert a fő kivándorlási célpont „Olá-hon” volt, s oda akarta kijuttatni a lányát 1860-ban a csíkmenasági Adorján Imre is, ezért fordult a csíkszentmártoni „Császári Királyi Méltóságos Járás Hivatalhoz” a valószínűleg írástudatlan lánya számára útlevelet kérve. Adorján Imre azzal érvelt, hogy „Oláhországban, Bukarest városában, 1859ik évben elhalt fiam, Adorján Ignátznak neje, született Rens Mária Menyemasszony Kantakuzén herczeg udvarában igen illendőképpen vagyon elhelyezve és biztosittása következtében kiseb leányom Adorján Mária részére hajlandóságát jelentette nevelni, tanitani és idővel elhelyhezni is.” Hál’ istennek, a nagycsaládos Adorjánok azóta sem haltak ki Menaságon, mindig volt utánpótlás, s oly kiterjedt nemzetség lett, hogy bár az Adorján családnév jellegzetesen menasági, de nem minden Adorján nevet viselő rokon egymással – hangsúlyozta Fischer (Adorján) Erzsébet, aki nemrégiben megszervezte Csíkmenaságon az apai nagyszülei, Adorján Ignác és Csedő Anna egyenes és oldalági leszármazottainak találkozóját. A találkozó ötlete hét évvel ezelőtt fogalmazódott meg benne. „2008-ban, az unokahúgom elsőáldozásán én is felzárkóztam a fotózók sorába, és egy derék fiatalember mellé kerültem. Idegenként tekintettünk egymásra – mesélte Erzsébet. – Mise után, amikor az emberek családokba rendeződtek, kiderült, hogy az unokaöcsém mellett álltam. Ez volt az a pillanat, amikor az első szikra kipattant, és ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy valami nagyon nem jó…, szétszéledtünk a nagyvilágba és nem ismerjük rokonainkat… Tenni kellene valamit. Így hát hozzáfogtam összeírni a rokonaimat. Az egyeneságiakkal kezdtem, aztán rájöttem, hogy az oldalágiak sokkal érdekesebbek, mert sokat nem ismerek közülük. Összeírás közben kezdtem el gondolatban egy kisebb találkozót szervezni, s a családfa elkészülte után, 2012-ben meg is szerveztem az első találkozót, az édesanyám, Adorján Irén felőli rokonok találkozóját, idén pedig augusztus 1-jén az édesapám, Adorján Lajos felőli ághoz tartozók találkoztak.” A számba vett 66 család 195 tagjából 59 család 110 tagja tett eleget a meghívásnak. A legidősebb résztvevők 82 évesek voltak, a legfiatalabbak alig múltak egyévesek. A legtávolabbiak Ausztriából, Magyarországról és Bukarestből érkeztek. A megjelentek közül negyvenen Csíkmenaságon, 36-an Csíkszeredában élnek. Bukarestből ketten, Ausztriából szintén ketten, Magyarországról 12-en jöttek haza. És ismerkedtek. Nézegették a kinagyított és a csűr oldalára kifüggesztett családfát, próbáltak eligazodni annak ágain-bogain, kiigazítani az esetleges hibákat, próbáltak áthidalni 81 évnyi és több mint ezer kilométernyi távolságot, címeket, telefonszámokat cseréltek, sőt az is lehet, hogy támogatást is ígértek egymásnak, mint számos más székely család hasonló találkozóján. Elkészült a nagycsaládi fotó, lesz, amit megosztani a fészbukon, ahol az ifjabbak már be is jelölték egymást, s lesz, amiről meséljenek 81 év múlva a mai egyévesek a dédunokáknak valahol, remélhetőleg magyarul, hiszen bizakodásra ad okot, hogy most csak ketten nem értették a nyelvet, s ők sem vér szerinti rokonok, csak hozzátartozók voltak. Daczó Katalin