Repedések az emlékezet falán

Van egy nagyon öreg házam. Számomra sokkal több, mint kő és tégla, tető és gerendák. Olyan, mint egy vénséges vén, tekintélyes rokon, aki zsarnoki módon megbosszulja, ha túl sokáig nem nézek feléje. Az elhanyagoltságtól zsémbes lesz, és kisebb-nagyobb bosszúságok okozásával követeli ki az őt megillető törődést és időt. Legutóbb például hatalmas repedéseket produkált.
A falon levő repedések azonban messze nem tartoznak a legveszélyesebbek közé. Jóval nehezebben gyógyíthatók az emberi test törései, szöveteinek, szerveinek sérülései, a lélek szilánkjai és az elme megbetegedései.
A demencia, amit legtöbben időskori elbutulásként írnánk le, egy gyűjtőfogalom azon állapotok és betegségek leírására, melyek tipizálható módon hatnak a gondolkodásra, emlékezetre és személyiségre. A WHO statisztikája 50 millió demensről beszél, döbbenetes szám, főleg ha tudjuk, hogy a közvetve érintettek száma ennek sokszorosa. A születéskor várható átlagéletkor folyamatosan növekszik, a társadalmak elöregednek. Ezáltal az időskorhoz köthető kórképek egyre gyakoribbá válnak, az 50 millióból előreláthatóan lesz még jóval több is.
Az öregotthonok drágák, és hosszú várólistáik vannak, a házhoz kijáró szakápolás rendszere csökevényes és túlterhelt. Ez is oka lehet annak, hogy legtöbben szerettükről otthon, a saját megszokott környezetében kívánnak gondoskodni, ameddig csak ez lehetséges, pedig ez a családra igen nehéz terhet ró. Jellemzően a leánygyermek, vagy a meny vállalja magára, ha a beteg házastársa már nem él, vagy saját kora, illetve állapota miatt nem képes erre. Fizikailag és mentálisan egyaránt hatalmas feladatra készülhetnek.
Szeretem úgy elképzelni az emlékezetet, mint egy hatalmas könyvtárat, a hozzám legközelebbi polcon a ma történései, távolabb a tegnapé, a terem végében porosodnak az első, alig felidézhető emlékeim. Aki demenciában szenved, hiába nyúl a könyv után, a lapok üresek, nem nyújtanak támaszt. A friss fájlok törlődnek, a régiek valamelyest megmaradnak. Mondjuk, nem tudja, hogy evett-e ma, és ha igen, mit, de emlékszik, mikor a Kincses Városban 1976-ban a Tiszti Kaszinó előtt a csónakból beleesett a tóba. Fel tudja idézni régi barátai arcát és nevetését, sőt a nevét is, és ilyenkor talán egy picit újra boldog, kipillantva a ráereszkedő, állandó fekete köd alól. A betegség gyógyíthatatlan, legjobb esetben is csak lassítható. A beteg zavart és egyre zavartabb lesz, élete beszűkül, jellemvonásai drasztikusan megváltoznak. A legnehezebb végignézni, ahogy legbensőbb valója elfogy, felzabálja ez a telhetetlen szörnyeteg a fejében, személyisége szétfoszlik, mint egy régi fátyol. A volt élsportoló egyensúlyérzéke, mozgáskoordinációja sérül, megbotlik egy szőnyegbojton, elesik, és úgy is marad, amíg fel nem emeli valaki, ereje a tehetetlenségig elhagyja. A néhai sziporkázó pedagógus egyre nehezebben találja a szavakat, nem ismeri a tárgyak nevét, nem érti az összefüggéseket, nem lehet megtanítani már semmire. A nyugdíjas könyvelő elfelejt összeadni-kivonni, összekeveri a számjegyeket, csak az nem csapja be, aki nem akarja. Az egykori virtuóz nem ismeri fel a hegedűt, nem tudja, mire való. Az ex-boxbajnokot pelenkázni kell, a főorvos kezéből kivenni a kést, a megye hajdanvolt híres, cifra szépségét válogatott fenyegetésekkel rávenni a minimális mosakodásra.
Rengeteg türelem, figyelem, mély hűség és odaadó szeretet kell egy demenciában szenvedő beteg ápolásához. Erő kell ahhoz, hogy el tudjuk fogadni a bekövetkező változásokat, végignézni, ahogy ledől egy bálványunk. Ezért nagyon fontos, hogy az ápoló magára is gondoljon, saját fizikai is lelki jóllétére, a betegségen túli életére. Jó, ha valaki rá is vigyáz. Mert valakinek őriznie kell az őrzőket is.

Rátz-Illés Mária

: an accessible web community