Reményt adni kilátás nélkül

Csak annyit tudunk, mikor tesztelnek újra, azt senki nem tudja megmondani, mikor találkozhatunk újra családunkkal – mondja egy ápoló tizennégyük nevében. Megkeresésünkkor ennyien voltak már tizenkét napja távol családjuktól, ők, akik a székelyudvarhelyi Szent Lukács Idősek Otthonában dolgozóként nem mehettek haza. A Gyulafehérvári Caritas által fenntartott otthon 32 lakója közül 20 személy Covid-tesztje lett pozitív, ezért rendelték el, hogy az ápolók a szintén Papkertben lévő épületbe, a Kolping-házba költözzenek be, onnan járjanak dolgozni.

Az alkalmazottak nem először voltak elszigetelve családjuktól, a tavaszi, első hullám alkalmával is kéthetes váltásokban voltak bentlakók, de akkor legalább tudták, hogy tizennégy nap a távollét. „Három kicsi gyermek otthon, és kérdésükre, hogy mikor mész haza, nem tudsz válaszolni” – beszélt legnagyobb fájdalmáról az egyik munkatárs, egy másik viszont úgy érezte, e rendkívüli helyzet miatt cserbenhagyta férjét, aki egyedül kell boldoguljon munka mellett a gyerekek tanításával, az állatállomány napi ellátásával. 

Az ápolók közül volt, aki annak örvendett, hogy a közös teher, mely a munkatársakra nehezedik, jobban összekovácsolja őket, és biztató volt számára az is, hogy egyikük sem küzd betegséggel. Így, ha szolgálati idejük lejárt is, visszamentek az otthonba pelenkázni, etetni segítettek kollégáiknak. „Próbáljuk az idősekkel nem érzékeltetni, ha elszomorodunk, nehéz nekik amúgy is ez a felfordulás, hozzátartozóik március óta nem látogathatták, mi kell tartsuk bennük a lelket. Az a szerencse, hogy nincsenek súlyos betegek” – mondta egyik munkatárs, hozzátéve, az idősek családtagjai is sűrűn, aggódva érdeklődnek, megnyugtató szavakat hallanának. 

Péter György, a Gyulafehérvári Caritas szociomedikális ágazatának igazgatója az otthoni beteggondozók, a falugondnoki szolgálat és több idősotthon munkaközösségé-

nek is vezetője szeretett volna biztos választ adni a munkatársak fő kérdésére. Nem tudta, mikor mehetnek végre haza, a közegészségügyi hatóságtól mindig más és más utasítás érkezett, s míg pár napja még remény volt, hogy ha a közösség nyolcvan százaléka átesett a kóron, visszaállhat kicsit később, már ez nem tűnt ilyen egyértelműnek. „Várható volt, hogy ez bekövetkezik, a vírust nem lehet megállítani, csak késleltetni, és az idősotthon lakói a legveszélyeztetettebbek. A hatóságok határozatlanok, hiszen számukra is új helyzet, mi pedig szembe kell álljunk a munkatársakkal, szendvicshelyzetbe kerültünk. Nehéz érzés embereket családjuktól elszakítani, bizonytalanságban tartani” – fogalmazott az igazgató. Az idősekre fókuszált, amikor azt mondta, ha egy mód van rá, az otthonban kell ápolni a fertőzötteket, hiszen még a szobák közötti költöztetés is megviselte őket, nemhogy kórházi környezetbe kerüljenek. Ahhoz, hogy a betegséggel együtt is biztonságban érezzék magukat, az ápolók türelmére, jelenlétére hatványozottan szükség van. Áldozatvállalásukat, ha állami támogatás nem is érkezik erre, saját erőforrásukból már tavasszal is próbálták honorálni. Megoldást keresnek, mert azt tudják: az otthonban lévő idősek útra nem kerülhetnek. 

Az elöljáró azt is bevallotta, folyamatos a megoldáskeresés, mert ami beválik az egyik idősotthonban, lehet, a következőnél, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson vagy Búzásbesenyőben nem alkalmazható. És van egy nagyobb aggálya is Péter Györgynek az immunitás végessége miatt: „Nem kizárt, hogy három hónap múlva ugyanilyen helyzetben leszünk.”

Múlt heti beszélgetésünkkor az ápolók elmondták, egymásban tartják a lelket, amíg kilátásra találnak a Szent Lukács Idősek Otthonában. Az egyik munkatárs idézeteket vadászott mindennap, azok által osztotta a biztatást: „a szeretet mindenre meg tud tanítani, így leszünk bátrak, hűségesek, odaadók… akár még hősök is lehetünk” – tette hozzá reménykedve. Nem tudhatta, hogy pár óra múlva közlik velük a hatósági döntést: hazamehetnek.