Kövi Pál, az erdélyi származású világhírű gasztronómus az olasz konyhát a világ négy legjobbja közé sorolta, minden bizonnyal megalapozottan. Erről viszont turistaként nem tudtam igazán meggyőződni húsvét előtt, mivel a Michelin-csillagos éttermeknél a tarifák korlátozták kulináris igényeimet. Nem szégyellem, sóher magyar szokás szerint legtöbbször az árakra, s utána a kínálatra vetettem tekintetemet. [caption id="attachment_90136" align="aligncenter" width="1000"] fotók: csermák Zoltán[/caption] Általános vélemény viszont, hogy az olasz éttermek átlagszínvonala csökkent az utóbbi években. Ebben ludasok az éhes turisták, akik délben megrohamozzák a trattoriákat, s a nagy tömeg ellátása bizony a minőség rovására megy. A szemfüles étterem-tulajdonosok pedig sok mindent bevetnek gyarapodásuk érdekében. A coperto, a terítékdíj egyre inkább polgárjogot nyer, s ezt általában az étlap utolsó oldalán a legapróbb betűkkel hozzák a betérő tudomására. Elvben, ilyenkor nem járna borravaló, de általában a turistáktól ezt is elvárják. No de egy újabb csavarással, a csalafinta vendéglátók sok helyen a szervizdíjat is feltüntetik, így akár negyedével lehet drágább az étlapon közölt árnál az elfogyasztott étek. Közétkeztetésre tehát maradnak a minden utcasarkon megtalálható pizzériák. Ezek átláthatóbbak, s 5-10 euróért normális adagot adnak. Vannak, akik az olasz tésztaféleségekért, a pastáért lelkesednek, nekik viszont jobban meg kell válogatni, hova is ülnek be. Talán, mert előételnek számít, a kihozott adagok mennyisége elég csekély (ez az árra nem vonatkozik), s az asztalra kitett egész sajttartó rászórásával sem lakhat jól a pastasciutta-kedvelő. De lehet, hogy nekünk volt pechünk, a szomszéd asztalnál terpeszkedő talján mintha jóval többet kapott volna. A bevándorlással (népszerűbb nevén a migrációval) a keleties ízek is elárasztották a napfényes Itáliát. A falafelesek, kebabosok megfizethető áron kínálják termékeiket, de a helyiségek méretei elég szűkösek, s a közönség sem mindig vonzó. A török pizzabárok – kis képzavarral – egy újabb színfoltot jelentenek a palettán, egyrészt a helyiek érzelmére hatnak, másrészt a vendégeknek biztosítanak olcsó étkezést. Nohát, ha a magyar ember egy héten keresztül majszolja a száraz pizzákat, pasztákat, egyre inkább nagyanyáink levesei után ácsingózik. Ezt viszont nem leli meg az azzuriknál. Létezik ugyan egy zuppa, amelynek legismertebb magyar változata a minestrone, de ez inkább a főzelékre hasonlít, s erős ízesítésre szorul. Mikor már nem bírtuk tovább, egy tradicionális olasz étteremben követeltünk levest, s a pincér ajánlott is egy helyi specialitást. Mikor kihozta, megcsapott minket a tasak-húsleves megmásíthatatlan illata, amit a beleszórt nagymennyiségű reszelt sajt sem enyhített. Nem panaszkodtunk, ez mégis valamiféle leves volt. Nem szeretném elvenni a kedvét senkinek az olasz vendéglátástól, ezért egy jó példát is leírok. Az olasz kávé a legjobb a világon, s ez a mondás tényleg így igaz. A százfajta különlegességet viszont elérhető áron kínálják a legtöbb helyen. Cremona főterén másfél euróért élveztük a feketelevest és a remek környezetet. Mielőtt leírtam volna e sorokat, néhány budapesti kávézó árlapját is megnéztem, nos, ennek többszöröséért ülhetünk be egy magyar, elegánsnak mondott belvárosi kávézóba. Csermák Zoltán