Piacozó fenyédiek

Parcellák Fenyéd határában Fotó: Csedő Attila

Hagyományosan a fenyédiek látták el zöldséggel Székely­udvarhely piacát. A piacozás a nagyáruházak megjelenésével kezdett háttérbe szorulni. A családi szükségleten felüli zöldségtermesztés és annak az értékesítése áll Kovács Melánia tanulmányának középpontjában.

A fenyédi emberek számára a mesterségek és a hagyományos, családi igényeket kielégítő gazdálkodás mellett jelentős szerepe volt a zöldségtermesztésnek, amely fontos kiegészítő jövedelem, gyakran a megélhetés egyik alapja volt a családok számára. Már a 19. század első feléből vannak adataink, hogy a fenyédiek jelen vannak az udvarhelyi piacon: a fenyédi asszonyok vadgyümölcsből készült ecetet árusítanak, amelyből megélni ugyan nem tudtak, legfeljebb egy-két krajcárt kereshettek. Egy másik forrás alapján tudjuk, hogy a fenyédiek hagymát és káposztát árulnak a székelybethlenfalviak, kadicsfalviak, máréfalviak és a helybeliek mellett, „oly sokat, hogy a káposztás szekereket a Kossuth Lajos utcára terelték le”. Így a közelmúltig és még talán ma is a fenyédi emberek életében fontos szerepet játszott a saját igényt meghaladó mennyiség értékesítéséből vagy a piacra termelésből származó bevétel. Adatközlőim szerint a legintenzívebb és a legtöbb családot foglalkoztató időszak az 1950-es évektől a 2000-es évekig, a nagyáruházláncok megjelenéséig volt, a továbbiakban, adatközlőim révén ezt az időszakot mutatom be.
A ház körüli veteményeskertekben vagy a faluhoz közeli szántóföldeken folyt a termelés kisebb-nagyobb mennyiségben. „Sok veteményem volt, sok hagymát ültettem, olyan is volt, hogy 100 m hagymát ültettem, három ágyást” (D. J.) „Volt veteményes is, vittem a hagymát, 5 ár bé volt ültetve hagymával.” (L. V.) A kert, föld felszántása a férfiak feladata volt, az ültetés és a növények gondozása azonban már a nőké és a gyermekeké. Saját magokat használtak az ültetéskor, melyet az előző évben gyűjtöttek be. Egyes növények esetében már kora tavasszal otthon ládákban, cserepekben elvetették a magot, palántát neveltek, és csak akkor ültették ki, amikor már a fagyok nem fenyegették azt. Ilyen például a paradicsom. A hagymát is magról nevelték otthon, a palántát ültették ki a mezőre. „Hagymapalántot termeltünk magból, magot vetettünk, s azt ültettük tovább. Itthon a magot kiültettük, s kivittük aztán a palántát a mezőre.” (Cs. M.) Olyan is megesett, hogy nem volt elég mag, így a gazdasszony Makfalváról vásárolt palántát. „Olyan is volt, hogy nem volt elég palántom, elmentem Makfalvára, onnan hoztam palántot.” (D. J.) Az asszonyok egymás közt is cseréltek egy-egy jól bevált fajtát. A növények gondozásánál sokszor segítettek egymásnak a szomszédasszonyok, mindeniknek nagyobb veteményese volt, egyedül nem tudta volna megművelni, napszámost fogadni pedig nem volt kijövedelmező, ezért kalákát szerveztek, és sorra mindenkiét megkapálták, kigyomlálták. „Elültettük itt, ne, közösen, a szomszédsággal, a szomszédság akkor segítött egymásnak, jó volt, mert egymáson segítettünk, mindenik jócskán ültetett, s jó volt.”
A piacra járás, akárcsak a növények gondozása, kizárólag női munka volt, és adatközlőim szerint a fenyédi asszonyok nagy többsége eljárt árulni legalább a székelyudvarhelyi piacra. Az áruba bocsátott termékek közül a legfontosabb a hagyma volt, emellett zöldséget, uborkát, borsót, paradicsomot, paszulyt, sárgarépát, zellert, petrezselymet, retket árultak, de volt olyan is, aki virágot termelt, és azt árusította. Tevékenységük nagyrészt az éves vegetációnak megfelelően zajlott, és ősszel volt a legintenzívebb. Tavasszal retket, zöldhagymát árultak, nyáron borsót, paradicsomot, uborkát, paszulyt, sárgarépát, petrezselymet, különböző virágokat, kardvirágot, dáliát, ősszel hagymát koszorúba fonva, sárgarépát, zellert, foghagymát, petrezselymet, csombort, kaprot, káposztát, céklát.
A piacozás előtt az előkészületek mindig még előző napon megkezdődtek a termény leszüretelésével, megpucolásával, mosásával, válogatásával, osztályozásával,
ami legtöbbször éjszakába nyúlt. A fő áru, a hagyma előkészítése több időt vett igénybe, hiszen miután kiszedték, legtöbbször koszorúba is felfonták. A retket, petrezselymet, csombort, kaprot a piacon, kipakolás után kötötték csokorba. Az árut nagy, 50 kg-os zsákokba rakták. Leggyakrabban a székelyudvarhelyi piacra mentek, ahová könnyen, szekérrel, autóbusszal, esetleg gyalog jutottak el. Gyakran jártak a csíkszeredai, gyergyói piacra, ahová busszal, esetleg fogadott autóval mentek. Segesvárra, Medgyesre, Kőhalomba vonattal jártak, vagy több asszony közösen fogadott egy autót, arra feltették az árut, ők maguk pedig vonattal utaztak. „Én Medgyesre, Segösvárra, Barótra, Kőhalomba, Gyergyóba, Csíkba, mindenüve voltam, szép volt, s eltölt. Vittem veteményt, hagymát, murkot, mindent.” (D. J.) Próbálták a legnagyobb hasznot kihozni, spóroltak a vonatjeggyel, nem vásároltak az árujuknak pótjegyet, csak a kalauznak adtak egy kis pénzt.
Fontos momentum volt a helyfoglalás, a stand kiválasztása, hiszen ettől is függött, hogy mennyit árul. A standon az árut szépen, mutatósan kellett elrendezni, a nézelődőt kínálni, szóba elegyedni vele, de árusítás közben sem tétlenkedtek az üres percekben, mikor éppen nem volt vevő, különböző, ülve végezhető, leginkább az árusítással kapcsolatos munkát végeztek: borsót fejtettek, különféle termékeket kötöttek csokorba.
A fenyédi asszonyok árujukat mindig minőségi, jó termékként értékelték. Elmondásuk szerint nagyon sok visszajáró vevőjük volt. „Nekem mindig szép árum volt. A hagymát is úgy felfontam, nem lógott a koszorún, az úgy állott. Mindig vártak, a fenyédi kicsi asszony megérkezett-e, mert mindig szép árum volt.” (Cs. M.) „Szép árut vittem én örökké, s frisset.” (D. J.) Volt olyan eset is, hogy drágábban adta az áruját, mert szebb volt, mint a többségé, ezért a piacon árulók feljelentették és pénzbírsággal büntették. „Vittem Segesvárra, de osztán megbüntettek, mert igen drágán adtam a hagymát, mert szép áru volt, hideg volt erősen, s vonattal bémentem, a cigányok feljelentettek, s a törvényszékre békerütem, azelőtt se voltam, s azután sem a törvényszéken.” (D. J.) Máskor pedig a pénzbírságtól maga a piacfelügyelő mentette meg, ezért is volt érdemes jóban lenni vele, vagy a friss, szép áru miatt nézték el a magasabb árakat. „Egyszer úgy jártam, hogy meg volt szabva, hogy mennyi kötése. Árultam, árultam, féjelöntöttek, s kijött a fehérnép, kiábált, csármált. Én nem voltam megharaguva, mert tudtam, hogy mi a helyzet, kaptam magamot, összepakoltam, mert örökké ott kötöztem fel, esszepakoltam, béköttem a zsákot, elmentem, egyet tekeregtem. Mikor visszajöttem, akkor eladtam úgy, ahogy csak eppen akartam. Mondta, Mancinak hívták, hogy adta Jula néni, én úgy, ahogy akartam, mondtam neki, béköttem a zsákot, s annyi. Mondta ő is, hogy jól csinálta. Én jól voltam mindenikkel. Volt úgy, hogy jöttek a pénzügytől, mert ott Csíkba a néptanács ott van, jöttek átal délután, akkor mentem bé, jó friss retek volt, eladtam, nem szóltak semmit sem, pedig tudták, hogy mennyi kellene legyen” (D. J.)
Távolabbi városokba menve olyan nehézségekbe ütköztek, mint a román nyelv ismeretének a hiánya, azonban talpraesettek voltak, mindig sikerült eladniuk az árut, és ha bajba kerültek, akkor is sikerült elrendezniük azt. „Többen voltunk, s akkor mind koszorúst is vittünk, s tudtam mondani, hogy nu lipseşte, potuleşte, s azt hitték, hogy ki tudja, hogy tudok románul, pedig egyebet sem tudtam. Meg tudtam mondani, hogy jöjjön, vegyen, mert szép, s jó, ezeket mind meg tudtam mondani.” (L. V.) „Eleinte vittem Segesvárra, de osztán megbüntettek, mert igen drágán adtam a hagymát, feljelentettek, s a törvényszékre békerütem. Nem tudtam románul semmit, a törvénybíró mondta, hogy menjek fel az edénygyárba, ott mondják ki az ítéletet. Ott aztán találkoztam egy máréfalvi embörrel, megismertem, s ott aztán ketten felmentünk, s este 11 órára értünk haza. 2 órára kellett felmenni, én nem tudtam, hogy elöl kell ülni, s hátul béültünk az öreggel, s nem tudtam románul, s addig nem szóltak egy szót sem, olyan huncutok voltak, hogy egy szót sem szóltak. Mikor mentünk ki, a kapunál elfogtam a törvénybírót, s kérdöztem, hogy mit mondott, s ott ügyesen elmondta magyarul, s jöttünk haza. Ne búsuljon, elküldjük, ezör lejjel büntettek volt meg, sok pénzzel.”
Adatközlőim szívesen emlékeznek vissza ezekre az évekre, sokuk számára ez volt az egyetlen jövedelemforrás. „Az volt a kereset, az uram keze rossz volt, az volt a kereset, a kollektívba elvégeztük a kicsi kapálnivalót, amit kihagytak, s adtak neköm 15 árat, s abba veteményöztem, s abból árultunk.” (D. J.) „Piacoltam, abból neveltem a gyermekeket, piacoltam, zöldséggel. Azt nem lehet elmondani, hogy mit csinálnak, ha szép a zöldség, akkor nem volt ennyi üzlet. Míg tudtam árulni, addig mindig volt neköm pénzem. Már nyolcvanéves koromban nem árultam, nyolcvanéves korig még jártam Csíkot, s Udvarhelyre. Csíkba jártam a leányom árujával is, magamnak is készítettem, hogy legyen nekem is egy kicsi pénzem a nyugdíjam mellé.” (Cs. M.) A város közelsége pozitívan befolyásolta az itt élők életét, hiszen a tömegközlekedés és az autók tömeges elterjedése előtt is könnyedén be tudtak menni a piacra, értékesíteni tudták feleslegüket, árujukat. „Könnyebbség volt, hogy közel volt a város, hát az átalvetőt vettem a hátamra, s egy óra alatt bent voltam a piacon, s eladtam, s jöttem haza a pénzzel. Innen volt a pénz s a fizetés.” (Cs. M.) „Tudtunk menni a városba, piacra.” (L. V.) Ezt kihasználva bekapcsolódtak a táji munkamegosztásba, és árutermelésre vállalkoztak, így lettek ők a környéken a hagyma egyik fontos termelési körzete.
A piacozás most is jelen van a falu életében, ám nem olyan mértékben, mint a kommunizmus éveiben, valamint az 1990-es években. A nagy áruházláncok megjelenésével csökkent a felvásárlói piac, a faluban is a családi igényeket kielégítő termelés a jellemzőbb, kevesebben termelnek piacra.

: an accessible web community