Van egy kedvenc műsorom a román 1-es, közszolgálati csatornán. Magyarul: Elszigetelten – Romániában. Olyan ízű a műsor, mint Kovács Hont Imre Tanyavilág című riportkötete, csak mozgóképben és idegen nyelven elbeszélve. Magasfennsíkok tanyáin, lakott településektől többórányi távolságra élő hegyi embereket mutatnak be ebben. Bár más nyelvet beszélők a riportalanyok, mint a mieink, nekem a képsorokat tekintve a varsági, a fenyőkúti, pálpataki, a firtosi és martonosi Lázon élő atyánkfiai jutnak eszembe. Ismerem azt a vidéket...A múlt heti adásban elkaptam a hegyi élet egy olyan pillanatát, amikor a lopakodó est során lámpást gyújt az ember. Igencsak megérintett ez a mozzanat: Néztem a lámpagyújtás rutinját az öregedő, remegő kezekben, amint a konyhaasztal fölé, a gerendára akasztott lámpásról a gazda gondosan leemelte a lámpaüveget, majd a csavargatós gombbal a kanócot egy kissé megigazítva, a gyufaszálról lángot adott annak. Az üvegbúra visszahelyezését követően egy nagyobbodó, sugárzó fény-gömbbé vált az égő kanóc játéka, igencsak kellemes fényességet, szerény tündöklést szolgáltatva a hajléknak, háznak a mélysötétben... E képsorok láttán gyermekkori élmények törtek fel belőlem. Kisgyermekként még értem ugyanis a civilizációs átmenet idejét az árkosi nagyszüleim házában, amikor bár a későkommunizmus korában már be volt kötve két szál alamíniumvezetékkel (!) a villany a házba, a konyhaasztal fölött még ott lógott a petróleumlámpa, melyet a rendszeresen bekövetkező áramszünetkor mindig szolgálatba állított nagyapám vagy nagyanyám. Az volt az egyik legnagyobb gond, ha elpattant az üveg, ezért gyermek lámpagyújtásáról szó sem lehetett minálunk! Érteni kellett hozzá. Ma ugyanazon a helyen, szinte ugyanabban a bútorkörnyezetben ledégő teljesít szolgálatot, „A” kategóriájú fogyasztással, „se-hideg-se-meleg” fénnyel, hisz a világ azóta sokat haladt előre... Vagy mégsem? Ünnepvárás és igazi világosság-élmény tekintetében nem vagyok meggyőződve, hogy előbbre jutottunk volna. Így az adventi úton Ézsaiás próféta szavait olvasom, aki a sötétben tapogatózó, kiutat kereső népével kapcsolatosan a következőket írja: „Ösvényeink görbék... Ezért van távol tőlünk a törvény, és nem ér el hozzánk az igazság. Világosságra várunk, de csak sötétség van, napfényre, de homályban járunk.” (59. rész) Eszembe jutott egy másik világító pontja is a letűnt időknek, mégpedig a falu-, másképpen megyebíró ősi, egyszemélyes intézménye. Az igazságért akkortájt nem kellett messze menni: a tolvajlást, gaztettet a legrátermettebb ember ítélte meg a községben. Ő tartotta közel az emberekhez a törvényt és az igazságot.A világégés óta kiment ez is divatból. Jó messzire, városi vagy megyei bíróságok ismeretlen és személytelen világa szolgáltatja azóta az igazságot ilyen-olyan sikerrel. Az igazság azonban gyakran nem ér el hozzánk – a próféta szavaival szólva. Úgy tűnik azonban, hogy a lélek ősi, ünnepváró lámpását és a megváltásváró igazságérzetet nem lehet modernizálni! Egyiket a lélek olaja, a hit táplálja, másikat a lelkiismeretesség igénye tartja életben. Maradjon meg közöttünk az ünnepvárás rítusa és öröme, hiszen „Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez”. Ézsaiás próféciája mit sem változott! A ragyogó fény köré szeretettel gyülekeznek az emberek. Isten lámpagyújtásakor nőjön a várakozásunk kis fénye igazi, családi fészkeinket bevilágító égi tündökléssé!

Solymosi Alpár unitárius lelkész