Megesik néha, hogy párhuzamosak vagyunk a valósággal. Nem figyeltünk eléggé, amikor egy közéleti vagy magánéleti téma szóba került és utólag rácsodálkozunk, hogy tényleg, pont ez és pont ilyen a valóság. Kövezzenek meg (ha már tényleg nincs jobb dolguk), de én ebben nem látok semmi rosszat. Nem figyelhetünk mindig mindenre és mindenkire. Azért nem látok benne semmi rosszat, mert a figyelmetlenségből származó tévhiteinket könnyedén tudjuk korrigálni utólag is, hiszen elég ha tájékozódunk vagy utánaolvasunk a történéseknek.
Ennél egy fokkal kellemetlenebb, amikor azon kapjuk magunkat, hogy a valóság némelyik szeletét kizárólag mi látjuk valóságosnak. A politikusok, no meg az ideológiailag elfogult sajtó is szívesen használja azt a trükköt, amelyet mindközönségesen diskurzusépítésnek hívnak. Ennek az lényege, hogy már a kiindulópontnál alternatívan értelmezik a valóságot, a senkit sem érdeklő tényekhez képest. Ez az értelmezési keret nyújtja minden későbbi történéshez a kontextust. Így aztán az egymással versenyző különböző politikai meggyőződéseket hivatásszerűen képviselő profiknak többnyire sikerül az a bravúr, hogy már azzal meghamisítják a valóságot, hogy kontextusba helyezik azt. Az ember fiának szinte jön, hogy csettintsen: így kell ezt csinálni.
Mondjuk a hatalomért folytatott küzdelemben nem is várhatunk nagyon mást.
Ellenben sokkal, de sokkal bosszantóbb, amikor önmagunkat kapjuk azon, hogy teljesen félreértelmeztük a világ, önmagunk és közeli ismerőseink viszonyát. Például egy valaha kedves ismerősünk közli, hogy újra találkozni akar velünk. És mi elhisszük, hogy tényleg, komolyan gondolja. Sőt egyenesen bemagyarázzuk magunknak. Pedig valójában csak egy futó ötlete támadt, és már el is felejtette az egészet. Így ver át bennünket saját külön bejáratú agyunk. Képes nem létező történeteket keríteni hétköznapi és jelentéktelen események köré is. Bizony, mi valamennyien létrehozzuk a magunk párhuzamos valóságát.