Parasztlázadás

daczo denes kiemeltkepFeldúlták a gazdák Brüsszelt – megmutatták, mire képesek. Nem ez volt az első, és valószínű, nem is az utolsó alkalom, amikor balhéztak. Hogy kíméletesebbek voltak-e vagy sem az előző demonstrációjukhoz képest, amikor tejjel fürösztötték meg az Európai Bizottság épületét, azt nem tudom. Most más eszközöket vetettek be: szalmatörekkel fújták be az utcákat és tojással dobálták meg a rend őreit. A helyszínről valószínű színesebb leírást tudtam volna adni, de nem volt, amiért Brüsszelbe utazzunk a gazdatüntetésre. Mert a mi gazdáink nem vesznek részt ezeken a költséges megnyilvánulásokon. Inkább dolgoznak… Nem tudom, a gazdák közül hányan figyeltek fel arra, hogy milyen erődemonstrációt tartottak holland, angol, francia, olasz és német sorstársaik. Ahogy azt sem, hogy sorstársuknak érzik-e vagy sem a tőlünk nyugatabbra lévő parasztokat az itthoniak.
Évekkel ezelőtt az uniós statisztikák alapján nálunk volt a legtöbb földműves a lakosság számarányához mérten. Ahogy minden statisztikai adatra, erre is volt magyarázat: a birtokszerkezet mérete. Nálunk az 1-2 hektáros vagy ennél is kisebb földtulajdonnal rendelkezők száma emelte a parasztok létszámát. Az itthon gazdálkodók, akik már jártak nyugati társaiknál, azt is tudják – néhányan be is vallják –, hogy itthon jobban meg lehet élni a kisebb földbirtok után.
A statisztikákban szereplő parasztnak a hangja is kisebb nyugati társainál. Nem szokott a faluhatáron túl hallatszani, legfeljebb akkor, ha a birtok miatt kell pereskedjen, veszekedjen. Halk szavú parasztok vannak mifelénk. A brüsszeli tüntetés képeit, felvételeit nézve adódott a kérdés: nálunk nincs olyan nagy baj, vagy a többi uniós gazda nagypofájú? A válasz is kéznél volt…
Mi csak a földalapú támogatások miatt vagyunk uniós gazdák. Bármilyen más téma legyen, mindig úgy beszélünk, hogy vannak ők, és mi. Mi vagyunk azok, akik a kapitalizmust akarjuk élvezni, de közben azt szeretnénk, hogy az állam folyamatosan gondoskodjon rólunk, minél több szubvenciót adjon.
A brüsszeli tüntetés kapcsán itthoni tejes témát keresve a csíkszentmiklósi egyesületi tejcsarnok kialakításáról érdeklődtem. Első perctől furcsálltam, miként van az, hogy három falu tejgyárat hozott létre, de csak két településről viszik a közös tejgyárba a tejet, Szentmiklósról nem? Április óta eltelt már öt hónap, ez volt az az időszak, amikor a legtöbb a tej. A tejárak mindenütt csökkentek, kivéve az új gyárnál, ahol piaci áron felül fizetnek érte. Kimondatlanul is mindenki tudja: egyféle támogatás ez, ami felülírja a versenyszférát. De a nagyobb tejár mellett is lasszóval kellett fogni a gazdákat, hogy a helyi gyárnak tejeljenek.
A sokat hangoztatott alulról jövő kezdeményezés itt is álom maradt. A tejcsarnok létrehozását ennyi hónap után is még mindig fentről jövő erőltetésként élik meg a gazdák. Ezért kell a támogatás mellé, az újabb támogatás.
A sajt gyártására felszerelt szépvízi üzemre eddig 500 ezer eurót költöttek. Ez a gyár nem a helyi vízgyűjtő vízhozamára támaszkodva jött létre, hanem a helyi gazdák tejére. Arra a tejre, amit hónapok óta piaci áron felül fizetnek.
A közbirtokosságok jól tejelő Holsteinnek bizonyultak. Összeadták és még mindig adják a pénzt. Hogy mennyire érzik magukénak a helyi gazdák a gyárat? Annyira, amennyire oda viszik a tejet.
Senki nem lehet olyan naiv, hogy azt higgye, a közbirtokosságok csapjai kiapadhatatlanok. Ezeket sem a vízgyűjtő vize táplálja.
Kapitalista rendszerben, szociális hálóként szőjük magunk köré a köteleket.
A tejpiacon dráma van Európában. Itthon a támogatásokba kapaszkodva önmagunkban tápláljuk a reményt, hogy valahogy kialakul. Az európai gazdák csörtettek, hangoskodtak. Oda adják a tejet, ahol felvásárolják azt. Nem válogatnak, inkább nyakon öntenek… Talán akkor magunkhoz térünk.

Daczó Dénes