– A jelöltlista nagyon jó szakemberekből áll, így Hargita Megye Tanácsa továbbra sem szavazógépként fog működni, hanem a különböző szakmák, térségek, társadalmi rétegek érdekei mentén – fogalmazott a leadást követően Borboly Csaba. Hargita Megye Tanácsának elnöke hozzáfűzte: bízik abban, hogy az eddigi választásokhoz hasonlóan, most is sikerülni fog a választók bizalmának elnyerése.

[x]

 
– Legfontosabb dolog, hogy az európai parlamenti választáson jóval az öt százalék fölé kerüljön az RMDSZ, ehhez összehangolt csapatmunkára van szükség, ennek kell alávetni a személyes ambíciókat és érdekeket, hiszen a magyarság érdeke azt kívánja, hogy Hargita megyében továbbra is a legjobban szerepeljen az RMDSZ – nyilatkozta Borboly.

Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának alelnöke, tanácselnökjelölt megköszönte az aláírók támogatását. A leadott dokumentációval kapcsolatban elmondta, a listán szereplő nevek közel fele új,

a teljes lista támogatására több mint tízezer aláírást gyűjtöttek össze.

Kiemelte: a listán egy roma nemzetiségű személy is szerepel András Loránd személyében.

– Nem kell szégyenkeznünk, hiszen az elmúlt években a megyei csapat kézzelfogható eredményeket ért el a megye lakossága számára, és a továbbiakban is az emberek érdekében fogunk dolgozni, hogy még jobb körülményeket tudjunk biztosítani nekik – fogalmazott Bíró. Mint részletezte, a megyei infrastruktúra, az egészségügy, oktatás, turizmus, kultúra területén ért el a megyei önkormányzat kiemelkedő eredményeket.

A feketegyöngy-vásárlás azért vált különlegessé, mert nem egyszerűen ráböktem a kiválasztottra. Nagy szemű feketegyöngy nyakéket nem engedhettem meg magamnak. Ellentétben az egyik útitárs házaspárral, akik a menyüknek vásároltak ilyet ajándékba. Én nagyon örültem, hogy ebben az üzletben apró szemű gyöngyökből készített ékszerek voltak nagy választékban. Egy hosszú gyöngysort szerettem volna, de ilyen nem volt. Nekiálltam keresni két azonos árnyalatú rövidet, gondolván, hogy majd itthon egymás meghosszabbításába akasztva viselem őket. Az ott tüsténkedő, ezúttal nem túl kedves eladóhölgyek nem igazán segítettek, ám rajtuk kívül volt ott egy férfiú is, aki, mikor megértette, mit szeretnék, azonnal megoldotta a helyzetet. Mindenkit mozgósított a megfelelő eszközökért, többek között egy tál igazgyöngyért, és egy elkezdett gyöngysort ott előttem fűzött tovább boszorkányos gyorsasággal, míg a megfelelő méretű lett. Két végére gyakorlottan szerelte rá az ezüst kapcsot, és ideje meg figyelme volt közben arra is, hogy azonos színű, könnycsepp formájú gyönggyel készített fülbevalót is kerestessen nekem. A végső ár az eredetileg kiszámítottból levont, általuk falajánlott kedvezmény és egy pici alkudozás eredményeképp alakult ki. Nagyon örülök azóta is a szerzeményemnek.

[x]

Mint annak is, hogy ott megkóstolhattam a híres pho (ejtsd fő, vagy még inkább: fă) levest. Némelyek szerint ez a nemzeti eledelük, minden kifőzdében és természetesen vendéglőben megtalálható. Állítólag világszerte nagy népszerűségnek örvend. Otthon azonban nem annyira fontos, mint kívülről látszik. Talán az első húsz kedvenc között van. Az pedig azért nem olyan nagy szám! Az alapja marhahúslé – hangsúly a lén, mert nem mindig ezzel a hússal tálalják –, amelyben csili- és halszósz, szerecsendió, csillagánizs, gyömbér, kínai fahéj, édeskömény, kardamom, hagyma, fokhagyma, koriander illatozik, tetején rendszerint ezek friss zöldje, csírák, ropogós zöldségek. Persze mindegyik nagyon diszkréten és harmonikusan érződik. Ebbe kerül a rizstészta, tetejére pedig mindenki ízlése – és a lehetőségek – szerint nagyon vékonyra szeletelt marhahúst vagy tépdelt csirkehúst, máskor tengergyümölcsét tesz. Én ez utóbbival kértem, és méretes garnélákkal hozták. Finom volt. Bármikor szívesen fogyasztom, de nem első számú kedvenc. Nem is második.
Utunkon a szomorú esőt, amely kisebb-nagyobb kihagyásokkal, hol erősebben, hol csak szemerkélve elkísért, még egy látványosság igyekezett feledtetni. Danang közelében a Han folyó felett a 666 méter hosszú Sárkány-hidat építették 2009–2013 között, az építményt amerikai mérnöki bravúrnak tartják, díjazták is őket érte. A hosszan elnyúló sárkány valóban látványos, még úgy is, hogy nem láthattuk a hétvégi programját. Olyankor ugyanis este 9-kor lezárják a forgalmat, és a sárkány előbb tüzet, majd vizet okád magasra a szájából. Mi így is elégedettek voltunk, hogy egyáltalán láthattuk…
Késő délután érkeztünk Huéba, a császári Vietnám utolsó fővárosába. Elfoglaltuk a szállásunkat, majd kisautókkal vittek vacsorázni: nagy járművekkel tilos behajtani a(z állítólag) szépen restaurált óvárosba. A vacsora ezúttal is egy városi étteremben volt. Így biztosították, hogy mindig a helyi különlegességeket fogyaszthassuk, mert – elmondásuk szerint – a szállodai vendéglők hajlamosak a nemzetközi konyhát előnyben részesíteni, úgy gondolván, hogy ezzel járnak a vendégeik kedvébe. A választás helyes volt, mert igen különleges fogásokban volt részünk.

Különleges és egzotikus képzeletjátékra invitál Cristoph Ransmayr osztrák író ebben a regényben. A tizennyolcadik században járunk, a helyszín pedig Kína. Ebben a térben és időben oly távolra helyezett miliőben találkozik a korabeli nyugat technikai beállítottságát képviselő londoni órakészítő, Alistair Cox, illetve a kínai császárság teljhatalmú ura, az időtlen rendet megtestesítő Qiánlóng császár. A különleges órák iránt szenvedélyesen érdeklődő uralkodó udvarába hívatja a mesterségében legjobbnak számító Coxot, és eleinte olyan órákat kér tőle, amelyek a különböző élethelyzetekben levő emberek szubjektív idejét mutatják. Az órák funkciója már itt átalakul, nem az a dolguk, hogy mérjék az időt, hanem hogy érzékeltessék, megragadhatóvá tegyék azt. Ezek után következik az igazi megrendelés, amit viszont nem is kell magyarázni Coxnak, mert kiderül, hogy a technikai kérdésekre fogékony Coxot és a filozófiai kérdésekre fogékony császárt ugyanaz a probléma foglalkoztatja: a perpetuum mobile, az öröklétet mérő óra. A nyugati órásmesternek a mulandóság és veszteség legyőzését jelképező szerkezet, a mindenható és halhatatlanként számontartott császárnak pont e halhatatlan mindenhatóság megfoghatóvá tétele lenne ez az óra. A lehetetlen ostromlása, fausti feladat. 

[x]

A szerkezet végül meg is valósul, meg nem is, bravúros kibúvót talál Ransmayr, így hőseinknek nem kell azonnal elkárhozniuk. A történet nem sikertörténet, de nem is egy kudarc története. Inkább egy kérdés felvázolása és körbetáncolása. Játék. És mindez gyönyörű díszlet között történik. A tájak, a flamingók, a nagy fal magasztossága, a császári udvar pompája és könyörtelensége túldíszített, ugyanakkor stilizált festményként jelenik meg a szemünk előtt. Ransmayr prózája egyszerre tudja nagyon plasztikussá és lebegővé tenni a látványt. A cizellált külső mögött ketyegő regényszerkezetnek fontos elemei a nyelvek és kultúrák között tolmácsoló Kiang alakja, az óraműként működő hatalmi szerkezet fennhatósága alól kicsúszó dolgok, a keleti és nyugati hatalomgyakorlás különbségei, a pillanat, ami elég jelentőségteljes ahhoz, hogy fontosabbá váljon az örökkévalóságnál, és egyéb olyan motívumok, amik önmagukban is komoly gondolati kitérőre késztetik az olvasót. Ráadásul mind Qiánlóng császár, mind Cox mester létező személy volt, noha a szövegben erősen fikcionalizált alakjukkal találkozunk. A valódi Coxnak például James volt a neve, nem Alistair, de hihetetlen mechanikus szerkezeteinek egy része ma is létezik. A regény is hasonlít ezekhez, egy olajozottan működő és gyönyörű gondolati szerkezet, luxustermék, elbűvölő szalonfilozófia. Igazi csecsebecse.

Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása, Kalligram, 2018.
 

Sánta Csaba nemcsak remek ember és barát, de nemzete és nemzedéke egyik legkiválóbb művésze. Művésze a szobrászatnak alkotóként, de művésze a szobrászatnak mint mesterségnek is, öntőmesterként. 
A helytállás példaképének is tekintem, abból a szempontból, hogy tanulmányai befejeztével, egy nagyon huzatos, távoli tájakra csábító időszakban, példásan itthon valósította meg, teljesítette ki önmagát és művészetét szülővárosában Szovátán. Tette ezt különös hivalkodás és felesleges büszkeség nélkül, a közösségéhez hűen, a székelység, az összmagyarság, Erdély és miért ne, az ország, Románia, sőt Európa kulturális tradíciójára, erejére támaszkodva, ezek közös formai és szellemi értékeit a legmagasabb fokon gyarapítva!
Sánta Csaba kisplasztikáinak kiállítása kapcsán, az őstehetségből fakadó közösségi életerőnek egyik legkarakteresebb művészi termését alkalmam és megtiszteltetésem van méltatni. És hogy ne csak az én talán kissé elfogult véleményem hallatszon ki e méltatásból, mondanivalóm alátámasztásaként néhány jeles kollegám írásából is idézni fogok. De előbb halljunk néhány szemelvényt, azokból az öndicsérettől mentes megfontoltan komoly mondatokból, amellyel szándékait Sánta Csaba vázolta: „Kisplasztikáim elemeit nem a közelmúltból, hanem a kultúra és a mítosz mélyrétegeiből válogatom… Általában a népművészethez nyúlok vissza, főleg a kovácsolt vasak indították el a művészetemet, illetve ezekből ihletődöm sajátos módon. A környékbeli épületek, a népviselet motívumaiból, ornamentikájából – így járt el valamikor Constantin Brâncuși is, illetve a zenében Bartók Béla is.” Máshol hozzátette ezekhez a mondatokhoz: „Minden attól függ, hogy miképpen szűröd át.”

[x]

Ahogy Vargha Fruzsina művészettörténész fogalmaz: [Sánta Csaba művészetében] „a nonfiguratív elemek, kompozíciók átviszik a nézőt egy egyéni mitológiába… Sánta Csaba alkotói interpretációja nyomán, az őskori világban a túlélést biztosító, az élet vagy halál feletti uralkodó erők megidézésére hivatott és a kiválasztottnak tekintélyt, méltóságot kölcsönző reprezentációs formák, valamint a termékenységi rítusok hatékonyságában megmérettetni kínált kifejezőeszközök a művészet misztériumának házi oltáraivá vagy nemes szerelmi ajándékokká domesztikálódnak. Ezekkel a szobrokkal könnyű személyes befogadói viszonyt kialakítani, hiszen úgy érezzük, hogy zsigeri közünk van az ezek által felelevenített, bár archaikus jellegű, de néhol szürrealista elemekkel is megbolondított, az absztraháló kőkorszaki kultúrák ősközösségének feltétel nélküli hitéhez. Hogyne volnának szemünknek, taktilis ösztönünknek, de szívünknek is kedvesek Sánta Csaba bronzszobrocskái, amikor általuk elemi plasztikai élményeink kelnek új életre, akár a gyerekkori játékainkról őrzött emlékeink, akár az évszázadok alatt kezeinkhez simult szerszámaink, alapvető használati eszközeink formái.”
Sánta Csaba a szobrászatnak egyik legősibb, hagyományosan nemes anyagát, a bronzot használja, és annak is klasszikus, máig legkifinomultabb öntési technikáját, a viaszveszejtésest. Ez az anyaghasználat szerencsésen párosul nála az ősi közösségi kultúrák általi ihletettséggel és emelkedett szakralitással, valamint időnként népi ihletésű díszítésekkel finoman palástolt, termékenységkultuszt is idéző egészséges erotikával. 
Sánta Csaba világának legtalálóbb és egyben legszabálytalanabb megfogalmazását Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos vezetője írta le, amikor is a művészettörténészi szigorú elemzésből kimozdulva szinte mesei-mitológiai esszéisztikus szubjektivitásba elhajolva, a következőket vetette papírra: 
„A lapos, félkörös elemek a magyarok rokonának tartott, »névadó« hunok – Ungarn, Hungary – áldozati üstjeinek díszítéseiből eredhetnek, míg a négyzetes mintázat a reneszánsz épületek homlokzatának gyémántkvádereit, a művész szűkebb környezetében pedig a kapuk kőoszlopainak beosztását idézi fel. A spirális alakzat – ami lehet bajusz vagy sarkantyú – a férfi princípium, a háromszög pedig a női princípium közérthető ikonja. Sánta Csaba teremtményei nem statikusak, többféleképpen is posztamensre helyezhetők, mintha önálló életre vágynának, s alig bírják kivárni a sötétség eljöttét, amikor szabadon billeghetnek, játékosan csavarodhatnak vagy boldogan fickándozhatnak. Közöttük bújik meg a farsangi játékok főszereplője, az incselkedő, megkísértő, gyakran elrettentő, máskor mókás ördögfigura, aki ismerve titkos vágyainkat és félelmeinket talán a legnagyobb befolyással bírnak.”
Mindezek után úgy érzem, még mindig adós vagyok egy válasszal arra a kérdésre, hogy mi Sánta Csaba művészi nagyságának titka? Röviden, talán önkéntelenül is, de ő az, aki két külön helyen kimondott tőmondatban tud erre válaszolni: „1. Keresem a helyem, térben és időben. 2. Megtaláltam magam benne.” 
Szerintem ez talán száz évekig is elég művei túléléséhez!

Elhangzott Szovátán, a művész 60. születésnapja alkalmával, a Kusztos-házban szervezett tárlat megnyitóján.

A 26. század messze van, bár hozzánk kissé közelebb, mint Aldous Huxley angol íróhoz és filozófushoz (kilenc alkalommal jelölték irodalmi Nobel-díjra), aki Szép új világ című regényében 1932-ben tett oda egy időutazó kiruccanást, hogy megírhassa a szomorú és egyben ironikus londoni látképet, amivel találkozni vélt. „Zömök, szürke épület, mindössze harmincnégy emeletes. A főbejárat felett a felirat: Belső-londoni keltető és kondicionáló központ, egy címerpajzsban pedig a Világállam jelszava: közösség, azonosság, állandóság.” Itt készítik tehát (nem születnek, hanem készítik, futószalagon gyártják) az egyforma férfiakat és nőket a tervszerűen előírt azonos adagokban. Az ipari tömegtermelés elvét a biológiában is alkalmazzák, olykor egészen fáradságos manőverekkel alakítva az alanyokat a kívánt formára. „Miért veszik a fáradságot, hogy pszichológiailag lehetetlenné tegyék a Delták számára, hogy a virágokat szeressék? Az igazgató türelmesen elmagyarázta. Ha a gyermekeket arra késztetik, hogy üvölteni kezdjenek egyetlen rózsa láttán, ez a magasabb gazdaságpolitika miatt történik. Nem is olyan régen, ezelőtt egy évszázaddal vagy akkortájt, a Gammákat, Deltákat, még az Epszilonokat is arra kondicionálták, hogy szeressék a virágokat – különösen a virágokat és a szabad természetet általánosságban. Az volt az elképzelés, hogy arra késztetik őket, minden lehetséges alkalommal kívánjanak vidékre menni, s így arra ösztönözzék őket, hogy igénybe vegyék a közlekedési eszközöket. – És nem vették igénybe a közlekedési eszközöket? – kérdezte a hallgató. 

[x]

– Dehogynem, nagyon is – felelte az igazgató. – Csakhogy semmi mást nem vettek igénybe. A kankalin és a táj egyetlen szempontból igen káros: ingyen van. A természet szeretete nem foglalkoztatja a gyárakat. Úgy határoztak, hogy kiirtják a természet szeretetét, legalábbis az alsóbb osztályok között.” Kedves Olvasóm! A mélységes cinizmus ott rejtőzik, hogy ez a lényegre csupaszítva csak célirányos gazdaságpolitika. A Szép új világban totalitárius társadalom van: „És a diktátor… jól teszi majd, ha bátorítja… a szabadságot, hogy kábítószer, film és rádió hatása alatt álmodozzanak, ez segít majd megbékíteni az alanyokat a szolgasággal, ami a sorsuk.” A hátborzongató, mások szerint csak irodalmi színezékkel megfestett, pusztán figyelmeztető negatív utópiák, szakkifejezéssel disztópiák elemzése mentén két név említése kötelező: Huxley és Orwell, na és persze kell H. G. Wells is, aki „feltalálta” az időgépet, vagyis az időutazást. Orwell 1949-ben megjelent 1984 című regényének és naptári évének jóslatát már szerencsésen túlélte az emberi társadalom, de közben megtanulta tőle, hogy „A Nagy Testvér szemmel tart”. Huxley 26. századi embersorsa messze van. Vagy mégsem?! A 20. század elején a drogok törvényes korlátok nélkül, szabadon keringtek tudósok, amatőrök és kíváncsiak körében, Huxley tudósok, írók, képzőművészek, zenészek, színészek százaival együtt maga is bedőlt a divatnak, ami szerint az irányított tudatmódosítás élénk esztétikai élményt kínál, amely hozzájárul a művészetek jobb megértéséhez, és növeli a kreativitást minden munkában. Kevesebben foglalkoztak azzal, hogy a „Nagy Testvérnek” minden tudatmódosító szer egyben lehetőséget kínál a befolyásolásra, a mások feletti kontrollra és a társadalmi értékek rendjére is. A pszichológiai kontroll a különböző összeesküvés-elméletekben ma is valóságos fenyegetés, aki hisz benne, az máris Huxley képzeletvilágában él, és a Szép új világ ijesztően valóságosnak tűnhet, akár igaz, akár nem. 20–21–26. század! Miféle keltetőgépekben, kik tervezik a diktátorokat? Csak véletlen mutánsok lennének? Mindenkori torz jelen a diktátorok felbukkanása a világ akár békés, akár békétlen tájain? Hány rajongó tesz ki egy keltetőgépet? Hány megkeseredett szívű alattvaló szenved szolgaságban? Egy is sok? A kérdések segítenek legalább valamicskét megtartani a józan észből? A mai diktátorok már ritkán adnak kenyeret a népnek, a cirkusztól is óvakodnak, mert a tömeges gyülekezés kiszámíthatatlan. Legjobb néhány jelszó, amellyel kezessé teszik és ellenőrzik a tömegeket, és minden rendben van, amíg a többség hisz benne, az elit pedig boldognak érzi magát. A 26. századi Londonban is, íme, az emberi társadalom gondtalan, egészséges és technológiailag fejlett. Nincsenek háborúk, nincs szegénység, mindenki folyamatosan a hipnotikus boldogság állapotában leledzik. Vajon a vers megkarcolhatja a tökéletes nyugalmat? „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Hihetünk József Attilának?

A felszabadulás nap­ját ünnepeltük egykor április 4-én. Eszembe jut a régi vicc: „Hány dú­lás volt Magyarországon?” A vá­lasz: „Három: a ta­tár­dú­lás, 
a tö­rök­dú­lás és a felszabadulás!” 
Történelmünk sötét korszaka volt, megfélemlítéssel, hengerlő propagandával próbálták megsemmisíteni az ezeréves értékeket. Sajnos sok magyar értelmiségi is – engedve az idő szavának – beállt a sorba.
Az oktatásban különös hangsúlyt kapott az ideológiai nevelés: ez nem kímélte az énektanítást sem. Kezembe került egy 1952-ben kiadott Szovjet dalok című énekeskönyv. A bevezetőben olvasható: „Da­los­köny­vünk célja a Szov­je­tu­nió rendkívül gazdag, sokrétű és színes dallamterméséből a legismertebbeket és leg­nép­sze­rűb­beket kiragadva, hiteles for­má­jukban, eredeti orosz szöveggel is, meg­is­mer­tetni országunk dolgozóival.”

[x]

Ez akkor a hetedik kiadás volt, így minden magyar „zeneszerető” bővíthette mozgalmi dalismereteit.
Természetesen az összeállítás a Szovjetunió himnuszával kezdődik, a zenéjét – más szöveggel – megtartotta a mai Oroszország is. Lapozgatva az oldalakat, számos híres zeneszerző művei kerültek be a válogatásba. Talán a legismertebb közülük Sosztakovics, aki két dallal is szerepel, az egyikben a munka dicséretét énekelte meg. „Szép gyermekem, jöjj ki a rétre, hol traktorok hangja zenél!” – szólnak a be­hí­zel­gő sorok. Nem hiszem, hogy az egyik legnagyobb szovjet-orosz zeneszerző ezt szívből írta, inkább félelemből tehette az őt ért folyamatos támadások miatt. Dunajevszkij, az akkori idők sláger-operett szerzője folytatja a Drága föld című dalával, ezt követi Alekszandrov, a nevét viselő együttes vezetőjének kantátája Sztálinról. Az együttes gyakran járt Magyarországon is, legutóbb 2015-ben, de szerintem e dalt nem adták elő. Vano Muradel szovjet-grúz komponista is letette névjegyét a Sztálin vezetett minket című kompozíciójával. Úgy tűnik nem volt elég e talpnyalás, mivel a zeneszerző kegyvesztett lett, s csak a nagyvezér halála után került vissza a pikszisbe. Ha már Sztálin nevét említjük, a generalisszimusz kedves dala, a Szuliko (mégpedig két szólamban) is bekerült a gyűjteménybe. A grúz ének egyébként szép dallamú, az akkori kórusok gyakran előadták. A diktátor halálakor a Magyar Rádióban is óránként elhangzott, s a kor hangulatát idéző filmekben, mint például az Angi Verában is felcsendült. A daloskönyvben egyébként Lenin dicsőítése kissé háttérbe szorult, hiába, a féltékenység nagy úr.
Nagyon sok dal megmaradt a kommunista mozgalmakban, mint a Kalinka, a Poljuska vagy az Amuri partizánok. Az utóbbi szövegéből idézek: „Dicsőségünk nem múlik el soha / Évek múltán sem halovány.” Szergej Jakovlevics Alimov szovjet-orosz költő víziója szerencsére nem vált be, a dal (partizánjaival együtt) egy feledhető kor szimbólumaként tűnt el a süllyesztőben.