Hirdetés

Para István egy napja

HN-információ
Aznap többet mán egyet se szóltam. Este béfeküdtem a rongyok közi s olyant aludtam, hogy reggelre a füleim mind kipirosodtak. Eccer ébredek meg, há sötét van, de olyan, mint a kútba. Meg es szólaltam jó hangoson, hogy mondom, hajnalodik, édesapám. Na de erre aszongya nekem az öreg, met erre ugye ő es megebredt: Honnan tudod, édes fijam? Mondom, én onnan, hogy érzem, hogy ereszkedik bennem a ganyé. Na, erre aszongya apám: Akkor ha így van, keljünk fel, met hónapután szerda, s a héten még semmit nem dógoztunk. Felkeltünk, s azzal eresszed ki az estállóba. Vettem a szénát a Riskának, apám fejte, igen, de az olyan vén szerencsétlen állat, hogy megfejni apám es csak franciakulccsal tudta. De szarva szerencsére kettő olyan van, mint egy-egy régifajta biciklikormány. A ganyét kivettem s mondom: Hallja-e, édesapám, osztán immár én es el szeretnék menni eccer az állatkertbe. Erre aszongya nekem az öreg: Fijam, arról szó sem lehet, aki téged látni akar, az jöjjék ide. Na, aztán én erre nem mondtam semmit, csak el kezdtem magamba az imáccságot, hogy mondom, boldogságos Szűz Mária, adj eszet, akinek nincs, s azzal az estállóból kisirültem, a házba bé s a táskámot elragadtam s mondom, megyek az állomásra, ülök fel a vonatra, menyek iskolába. Felültem a vonatra, s há kezdett úgy havazni, úgy, hogy mire Gyergyóba megérkeztem, akkora hó vót, hogy a varjak es csak guggolásba repültek, hogy a fejiket az égbe bele ne verjék. Hát ahogy szállok le, há’ látom, egy kalapos ember engemet csak mind néz s néz mind a lőtt medvét. Pufája olyan vót mind egy palánkai kidobónak, de gondótam magamba, nem baj, met én megszólittom. Adjon isten jó napot – mondom –, ide valósi-e a bácsi. Én igen, fijam – aszongya. Tudja-e, mit akarok én kérdezni – mondom –, hogy ezt az állomást nem-e tudták vóna a városhoz egy cseppet közelebb építeni? Erre azt mondja nekem az a kalapos ember, hogy tudták vóna, de akkor a sínektől lett vóna messze. Na, mondom, köszönöm szépen s dicsértessék a Jézus Krisztus, s azzal már mentem es az iskola felé, s gondoltam magamba, méges csak okos ember az én apám, met nekem megmondta vót, hogy fijam, aki télen kalapba jár s reggel a kútról vizet iszik, attól te tanácsot ne kérj. Alig értem bé az osztájba, mán jött es a tanár, hogy aszongya, Para Pista, mondjad-sza meg nekem, mit tudsz te Petőfi Sándorról. Há mondom, tanár úr, ez a Petőfi Sándor énrólam ugyan biza mit tud. Na, de erre azt mondja nekem a tanár, hogy Istvánka ha. Hozzad ki szépen az ellenőrződet s a pufádat. S az a hitvány tanár akkor nekem egy nagy négyest béírt s még egy nagy büdes pofot es vágott, s aszongya, fiam, azétt te ne búsulj, met ha orvos belőled nem es lesz, úszóbajnok akármikor lehetsz, met téged a fejed a víz alá nem fog lehúzni. Aztán én ott a padba csak mind ültem s ültem, ejszen még álmot es láttam, aztán egyszer mondom magamba, én ma többet ezt a sok értelmetlen beszédet ejszen nem hallgatom, s a tízes busszal ügyesen menyek haza. Kimentem az állomásra, ott es egy padra leültem, szivaroztam s ahogy ott töpdösgetek, há’ látom, jő felém ez a leány, né, ez a Piroska. Velem eggyidős vót, kakálója olyan, hogy erőst jó, van azon mit nézni, mondom magamba, én most bécsajozok. Szerussz, Piri, mondom, aztán fiúd van-e – kérdem. Hát erre aszongya nekem, fiúja neki nincs, csak egy kicsi leánykája. Híí az istállóját a fejednek – mondom –, osztán egyszer te es elég elé vagy, s azzal indultam es a bussz felé, met hallottam én, hogy a fél Szereda rajta tanult vót meg monyókolni, de soha nem hittem vóna. Odaérek a busszhoz, hát ez a Buszom Emre bá, a sofer, úgy aluszik a volánynál, hogy még a szája es nyitva. Meg es vertem a bussz oldalát s mondom neki, ébredjen Emre bá, met a szája nyitva van. Meg es ébredt erre s visszakiájtott, hogy tudom, fiam, met én hagytam nyitva. Na aztán a busszra felültem s egy székbe le, s há’ ül le mellém ez a Csepes Gyuszi, hogy szerussz, Pista, hova mész? Mondom nekije, én haza, érted-é Gyuszi, met én mára az oskolával úgy jóllaktam, hogy jobban nem es kell. Elindultunk, de ez az Emre bá a busszt csak úgy hajtotta, hogy egyszer egy kanyarba még egy szekér es megelőzött. Elé es kiájtott Gyuszi barátom, hogy aszongya, adjon gázt, Emre bá, met a bivajok a hátsó számtáblát nyalják. Na de erre Emre bá es visszakiájtott, hogy nyalják az örmény anyád valagát, azt nyalják, édes fiam. Kezdtek akkor az emberek kacagni úgy, hogy még az ablakok es rezegtek. Aztán Márja megsegített, s valahogy a főtéren a busszról leszállhattam s már mentem vóna hazafelé, mikor látom, hogy egy pasas s egy városi fehérnép egy kamerával Margit nét filmezik, s ott mind kérdezősködnek. Gondoltam, közelebb menyek, megnézem, miről menyen a beszéd. Há’, ahogy közelebb érek, hallom, hogy Margit né mondja, hogy nállunk a falu három részből áll, van alszeg, felszeg s itt né a főtéren egy csomó részeg. Na, gondoltam magamba, ezen osztán a városiak van, amit hallgassanak, s ez a Margit né vénségére hanem egyeb megzavarodott. Menyek bé a házba, há’ látom, édesapám a konyhába le van ülve s csak néz maga elé, sóhajtozik s vakarja a fejit erőssen. Há mi a baj, édesapám? – kérdem. Há én azon gondolkodom, fiam, aszongya, hogy vajon meddig él a zökör? – Ha rosszul van, feküdjék le nyugodtan, édesapám – kezdtem mondani, s még mondtam volna egyebet es, de apám az asztaltól felszökött s a kicsifészit elragadta, én az ajtón ki, ő utánnam, s ha édesanyám a szomszédból elé nem került vóna, engemet mérgiben ejszen ott kettéhasitt. Osztán az öreg megcsendesedett, s édesanyám este mesélte, hogy aztot járja a faluba a fosküpü, hogy a hétvégin a bálba olyan verekedés vót, hogy másnap az ortopédián betonykeverővel keverték a gipszet, s mikor ezt a Bogyós Tündit megkérdezték vót, hogy Tündi, az urad idegen embert a szekrénybe kapott-e, az azt válaszolta hogy nem, met mind a komái vótak. Aztán mire így kiokosodtunk, mán bé es esteledett, lefeküdtünk, s én aznap mán többet nem es szóltam semmit.  


Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!