Pálya, orientáció és választás

Nincs mese, ebben az újabb zűrzavaros tanévben is meg kell hozniuk a döntést a nyolcadikosoknak a hogyan tovább-ról. A tíz osztály elvégzése ugyanis kötelező, meg hát egyébként is, az általános iskola után illik, szükséges még valamit tanulni. Szakmát, például. Nem véletlenül emelem ki ezt, hanem azért, mert az utóbbi években egyébről sem hallani, mint hogy állítsuk vissza a szakmák becsületét, tereljük a fiatalokat a szakoktatás irányába, mert érdemes szakmát tanulni stb. Ami rendjén is van, azaz inkább lenne, ha… De erről később.

Tény, hogy az intellektuálisabb beállítottságú, általában törekvő családokból származó „jó tanulóknak” bizonyos szempontból könnyebb dolguk van. Az igazi nagy döntést elodázhatják még négy évig, a középiskola végéig, csak épp be kell kerülniük valamelyik elméleti osztályba, szakmát, pályát választani pedig ráérnek. Ez egy rugalmas megoldás (ráadásul elméleti osztályból még mindig több van), hiszen művészeti osztályból is jutnak be jogi egyetemre, társadalomtudomány szakról is orvosira, s a matek-infósból pedig lehet, hogy szociológus lesz. Szóval ők még érhetnek nyugodtan. Szakszerűbben fogalmazva: fejlődhet a pályaérettségük, és van lehetőségük saját életpálya modelljükön gondolkodni, bőven.

Eközben a többiektől azt várja a társadalom, hogy alig 14–15 évesen válasszon, milyen szakmát tanulna legszívesebben, milyen szakterületen dolgozna majd felnőttként. A pályaválasztás a klasszikus definíció szerint azt jelenti, hogy fennálló lehetőségeink szerint önállóan, célunknak megfelelően kiválasztunk egy olyan foglalkozást, tevékenységet, amely lehetővé teszi, hogy magunk és a társadalom számára értékes munkát végezhessünk (Szilágy Klára). Most komolyan, ezt a felelős tettet várjuk el az általános iskolák végzőseinek jó részétől? Ez alapos önismeretet (saját képességek, érdeklődési területek, fontos értékek ismeretét, tudatosságot stb.), a szakmák és szakterületek, a középiskolák kínálatának részletes ismeretét, életcélt feltételez(ne) az épp javában serdülők részéről, és mindezt a rohamosan változó gazdasági feltételek közepette. Az igazság az, hogy legtöbb esetben a szülők sem állnak a helyzet magaslatán ebből a szempontból, miközben nekik kellene támogatniuk (nem meghozniuk!) a döntést, hogy a gyermekük jól válasszon. Csak halkan jegyzem meg itt: erős összefüggés van a családi háttér és a pályaválasztás „minősége” között…

Persze, vannak iskolák, ahol legalább nyolcadikban az osztályfőnökök, tanácsadó tanárok igyekeznek megkönnyíteni a pályaválasztást, tájékoztatni a diákokat a lehetőségekről, van már Szakmák éjszakája, amely a megyénkben elérhető szakoktatási formákat igyekszik közelebb vinni a döntés előtt állókhoz. Akik, mindezek ellenére, gyakran többszöri beszélgetés után sem igazán értik a ’líceumi’ szinten zajló négyéves szakképzés, illetve a hároméves szakiskola közti különbséget, nem beszélve a duális oktatásról, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi a munkája pl. az élelmiszerelemző technikusnak, vagy hogy mivel foglalkozik a rendezvényszervező. Akik többnyire megvárják az ún. abszolváló eredményét, és általánosuk alapján választanak iskolát. Nem pályát, szakmát, hanem iskolát. Ahová bejuthatnak…

Valószínű, azon nehéz lenne változtatni, hogy ne 14–15 évesen kelljen egy ilyen komoly dologban dönteniük a serdülőknek, de azon könnyen lehetne, hogy hogyan készítjük fel őket erre. Úgy vélem, hogy korántsem elegendő az általános iskola utolsó évében foglalkozni a pályaválasztás előkészítésével, jóval korábban meg kellene jelennie a pályaorientációnak az iskolai oktatásban, és jóval komolyabban kéne ezt venni. Akár már elemiben lehetne foglalkozni a szakmák megismertetésével (és nem feltétlenül a klasszikus tantermi körülmények között), és onnantól végig abban a szellemben segíteni, tájékoztatni a gyerekeket, hogy mindenkire vár egy igazán neki való feladat, továbbá változatos lehetőséget teremteni érdeklődési körük, képességeik, adottságaik megismerésére, és mindezt az életpálya-tervezés korszerű szellemében kéne tenni.

Nem látványos akciókra, hangzatos projektekre lenne szükség, hanem egyénre és az adott közösségre szabott, gyermekközpontú, gyakorlatias, interaktív és folyamatos tevékenységre. Hogy a választás valóban választás, ne pedig sodródás legyen.

Asztalos Ágnes