Összetartozást erősítő szobrok

Benczédi Sándor: Önarckép | Terrakotta, Csíki Székely Múzeum

Száztíz éve született az erdélyi szobrászművészet egyik jelese, Benczédi Sándor. Tarcsafalván született, Keresztúron szerzett tanítói oklevelet, tanított többek között Korondon, majd Budapesten végzett művészeti tanulmányokat. Egy ideig a kolozsvári művészeti akadémián tanított mintázást, majd a művészetének élt. Svédországban élő lányát, a szintén szobrászművész Benczédi Ilonát kérdeztük Messengeren Édesapjáról.

– 110 éve született az erdélyi szobrászművészet egyik jelese, Benczédi Sándor. Az évforduló azonban mintha észrevétlenül múlt volna el. Mi lehet ennek az oka?

– Soha nem kergette a hírnevet, nem érdekelte, írnak-e róla, nem ünnepeltük a születésnapokat sem. Egy születésnapi nagy kiállításról ábrándozott, a 100 évesről. „Azon van mit ünnepelni!”, mondta, meg, hogy engem is meghív, ha még élek! Kacagtunk erre egyet, aztán felhúzta a szemöldökét. „Addig már csak 15 évem van!” – mondta a makkegészséges alkotókedvvel, energiával teli 85 éves apám. Tényleg! – gondoltam én is. Miért is ne? Ott leszünk!
Sajnos, egy évre rá már átment más dimenzióba, nem lehetett jelen a kiállításán. Sokat gondolok rá, bennem, körülöttem él még, remélem sokáig.

– Tapasztalatom szerint a Benczédi-alkotások révén vonult be a szobrászművészet az erdélyi értelmiségiek lakásába, közkedvelt kisplasztikái révén a szobrok is éppúgy az otthonok díszévé váltak, mint a kortárs festők alkotásai. Helytálló ez az észrevételem?

– Igen, úgy érzem, helytálló. Különös hangulat volt akkoriban, gondolok főleg a Ceaușescu-korszakra. Minden le volt fojtva, cenzúrázva. Utazás, kultúrcsere minimális, tévékészüléke még kevésnek volt. Maradtak a művészetek, színház, opera, film. Üresek voltak az üzletek is, import le volt állítva. Hallottunk a dolláros boltokról, ahová be lehetett menni, ha tudtad igazolni, honnan a valutád. Ajándékot vagy valami különlegeset szerettek volna? A Fondul Plastic-ban, a művészek boltjában keresték. Apámnak majdnem mindig volt ott munkája, elérhető áron, így bekerült az otthonokba, de vitték szerte a világba is. Megismerték, megszerették, és nem tudom, elvetem-e a sulykot, ha azt állítom: összetartozás jellege is volt.

– Noha humorosnak tartják szobrait, Banner Zoltán kiemelte, hogy azok nagy erénye inkább „az erkölcsi tartás konzerválása”. Ez a nyitja sikerének?

– Nehéz kérdés. Nem pózolt, mindig közvetlen, felszabadult volt az életben, cifrázás nélkül mondta ki, amit akart. Ilyenek a szobrai is. Csodálom a formai bravúrját, amint egy húzással elkapja a lényeget, a fantasztikus arcmemóriáját, odarittyenti a karaktert pillanatok alatt, élnek, mozognak a figurái. Sokan felismerik magukat, mosolyognak, kacagnak rajta, akár Chaplinen. Méretei is kicsik, mint a mi kisemberünkhöz illik. Befér a lakásokba, és szeretnivaló.

Benczédi Sándor: Mohy Sándor | Terrakotta, Csíki Székely Múzeum

– Nagyon sok ismerősömnek van Benczédi-szobra. Nagyon termékeny művész volt az édesapja?

– Rendkívül gyorsan és sokat dolgozott. Volt olyan év, hogy büszkén számozta, hogy az év hányadik munkája – a szignálás mellett. Előfordult napi 3-4 is. Ez félreértésekre is adott okot, azt hitték, szériaszám, tehát sorozattermelés.

– Honnan származott az agyag, a mintázás iránti szeretete?

– Apám kisgyermekkorában talált agyagot, ott a faluban, szerette azt formálni, mintázni, sokkal inkább szerette, mint a mezei munkát. Az évek múltával a szobrászat iránti hivatástudata csak erősödött, és jelentkezett a Budapesti Művészeti Főiskolán.

– Hogyan emlékezett pedagógusi, majd művészpedagógusi munkájára?

– Én szinte fél évszázada végeztem a főiskolát, akkor ő már rég nem tanított. Emlékszem viszont anyám kétségbeesésére, mikor apám boldogan bejelentette, hogy szabad ember lett, nem kell többet tanítson. „Oda a fixfizetés, miből élünk meg 3 gyerekkel?” – zokogott anyám. „Megsegít az isten!” – volt a válasz. Biztos úgy is lett, megvagyunk. Később bevallotta, milyen nehéz volt neki az akadémiai környezet, a tanári tekintélyt megélni, az ő egyszerű bohém lelkének. „Nem voltam odavaló” – mondta.

– Kolozsváron élt és alkotott, de nem szakadt el szülőföldjétől. Ezt bizonyítja az itteni kiállításairól beszámoló számos sajtómegjelenés, s ezt bizonyítja a megye közgyűjteményeinek adományozott munkáinak sora, alkotásait őrzik a keresztúri és a csíkszeredai múzeumban. Mennyire vannak jelen ezek a művészeti körforgásban?

– Mint említettem, hosszú élete során rengeteg szobrot alkotott, aktív volt a halála napjáig. A szobrászatnak élt, az volt a szenvedélye, azért mindenre képes is volt. Lemondott az illározásról, a cigarettáról, nekifogott jógázni. Kis részlet: 80 éves koráig naponta 30 percet állt a fején, hogy jobb legyen az agyvérkeringése. A fejállás 80 év fölött elmaradt, de a napi egy óra jóga és torna, lépcsőfutás nem. Ezekkel kezdte a napot, aztán belemerült a hideg vízzel tele kádba, hogy felfrissüljön. Mire felöltözött, várta már a reggeli, és végre készen állt az új kalandra, a szobrai világában. Hová és miért vágyott volna el innen?
A munkáinak a sorsa? Nem erősen érdekelte. Azok élnek, a sorsuk alakul. Korszakok voltak, vannak, lesznek, divatok is, elfelejtik, újra felfedezhetik, ha szerencsés. Majd megválik. Láttam nagyon szépen összeállítva a munkáit Budapesten, a Nemzeti Galériában, Kolozsváron a Bánffy-palotában, többit nem sorolnám, hosszú lenne.

Benczédi Sándor: Ciupe Aurel | Terrakotta, Csíki Székely Múzeum

– Ön szintén a művészi, szobrászművészi pályát választotta. Mennyire befolyásolta a pályaválasztásban Édesapja?

– Kislánykoromban sokat voltam a műhelyében, ami akkor a nagyszobánkban volt. Gyúrtam én is az agyagot, „segítettem” neki. Nem zavarta, sőt, biztatott, feladatokat is adott. Szerettem ott lenni.
Úgy rémlik, egy Csíkszeredában rendezett kiállítására elvitte, és felakasztotta az én festményeimet is, 14 éves lehettem akkor. Díszítő feladatokat is kaptam tőle, volt amit el is fogadtak. Jött aztán a kamaszkrízis, és én sportoló akartam lenni. Beiratkoztam a sportiskolába. Országos bajnok is lettem. De egy komoly baleset felébresztett. Egyetlen vigaszom a rajzolás volt. Akkor döntöttem el, hogy mégis a művészi pályát választanám. Kemény munka várt rám, be kellett pótolnom a lemaradásomat, mert nem jártam művészeti gimnáziumba. Sikerült.

Sarány István

 

Vázlat egy Nagy Imre-szoborhoz

Benczédi Sándor: Nagy Imre | Terrakotta, Csíki Székely Múzeum, Gegő Imre reprodukciója

Nagy Imréről sokkal inkább szeretnék szobrot csinálni, mint akármit is írni. Megmintáznám róla a nagy kirándulót, aki még mindig úgy megy föl a hegyre, hogy jóval fiatalabb kísérői is lihegve követik (ezt Kányádi Sándortól hallottam). Megmintáznám, amint ropogtatja csontjaimat, ha hosszabb idő múltán újra találkozunk.
Az sem volna megvetendő, ha az öreg bölcs szobrát készíteném el róla, de a legnagyszerűbb mégiscsak az volna, ha festőnek mintáznám. Igaz, már mintáztam többször is festegető Nagy Imrét, de az igazi még nem született meg.
Olyan Nagy Imrét szeretnék mintázni, akiben benne legyen a nagy festő határtalan szeretete az erdélyi táj iránt, aki, mint egy nagy varázsló, viszi vászonra vagy akvarellképbe a csíki hegyek regényes tájainak minden szépségét. Fogadni mernék, most is ott ül valahol egy csutakon vagy mohával benőtt kövön (bocsánat, most jut eszembe, hogy a széket is mindig magával viszi), és szúrós, sasszemeivel nézi a tájat, hogy a hegyes, bokros, völgyes, lombos világból kiválassza a legjobb képtémát.
Azt szeretném, ha abba a bizonyos szoborba belemintázhatnám a nagylelkű Nagy Imrét, aki ugyan nehezen válik meg képeitől, de egyetlen nagy gesztussal képes egy egész múzeumra valót elajándékozni.
Ilyen ez a Nagy Imre, kiszámíthatatlan, mint a hargitai csúcsok időjárása. Hol olyan melegen süt, hogy majdnem-majdnem megégeti a közel levőt, hol olyan zordonan viharzik, hogy azt sem tudja a jámbor halandó, miképpen s hova meneküljön, míg elül a hirtelen kerekedett villámokat szóró zivatar. Merthogy elcsendesedik, az olyan biztos, mint a nappalok s az éjszakák váltakozása, azzal a különbséggel, hogy Nagy Imrénél a sötétség sokkal kevesebb ideig tart.
Ilyen Nagy Imrét szeretnék mintázni, de nem tudom, lesz-e elég erő bennem, hogy összesűrítsem egyetlen darabba mindazt, amit látunk, hallunk, érzünk s gondolunk vele kapcsolatban. Remélem, egyszer csak sikerül, ha negyven év múlva is, s ha majd megcsináltam, elhívom Nagy Imrét, hogy beszélgessünk el arról a szoborról, merthogy ő még akkor is közöttünk lesz, az olyan biztos, mint az, hogy most én itt azon gyötrődtem, mit is írjak Nagy Imréről, hogy találjon hozzá.

Benczédi Sándor

: an accessible web community