Őslakosok a jelenben

Mint már valahol említettem, Mexikóban a jelen érdekelt és ragadott meg – ellentétben például Peruval, ahol a régmúlt idők csodáit és a híres természeti adottságaiból akartam leginkább valamennyit látni és láttam is. Egészen pontosan a jelennek az a része, amelyben az őslakosok mozognak. Régóta kíváncsi voltam az indiánok világára, a kultúrájukra, lehetőleg abban az ősi, eredeti formájában, amennyit belőle esetleg még megőriztek a Sierra Madre hegyeiben, délebbre az Amazonas őserdeiben azok, akik még élik vándor, a betelepültek civilizációjától elkülönült életüket, amit ma turista nem fedezhet fel. Ami mégis tetten érhető, az egyrészt a sajátos, néhány falujukba a szó szoros értelmében is elhatárolt életforma, amit néhol megvalósítottak, illetve másrészt a sok helyütt élesben megtapasztalható furcsa, a több száz éves együttélésnek sokszor tragikus, máskor különleges világa, a maga összetéveszthetetlen sajátosságaival.

Most már nyugodtan állíthatom, miután egy picit belekóstoltam Dél-Amerika egyes részeibe is, hogy talán Mexikó az, ahol a leginkább ízelítőt kaphatunk az őslakosok életéből, de hozzá kell tennem azt is, hogy Mexikó mai arca és a hozzá vezető út önmagában is nagyon érdekes.

Arról, hogy az akkoriban Újvilágnak nevezett, frissen felfedezett új földrésznek számító Amerika, mely nevét 1507-ben, felfedezőjének nőiesített keresztnevéből kapta, milyen volt, lakói hogyan éltek a valóságban, csak áttételes információink vannak és csak a hódítóktól. Ami lássuk be, nem biztosíték arra, hogy ezek az adatok túlságosan hitelesek lennének, hisz tudjuk ezt saját, szinte mindennapi tapasztalatainkból. Sokkal többet jelentenek azok a leírások, melyek a mai kutatóktól, antropológusoktól és a feltárt emlékeket értelmező archeológusoktól és történészektől származnak.

Amit viszonylag biztosan állíthatunk, az az, hogy az összes ott élő törzs, kiket, mint már a tankönyveinkből is tudjuk, tévesen, indiánoknak nevezett el Kolumbusz Kristóf – mert mikor Dominikában földet ért, azt hitte, Indiába jutott el –, különleges építészettel, hitvilággal és bölcsességgel rendelkezett. Sajnos az írásbeliségük nem terjedt ki a történelmük rögzítésére, nem teremtettek irodalmat. Mindaz, amit szellemiekben megalkottak és összegyűjtöttek, inkább szájhagyomány útján terjedt. Amit pedig leírtak, azt a betolakodók szinte teljes egészében elpusztították. Persze mára azért sok minden előkerült, szinte városokat vagy városok részeit sikerült elővarázsolni majdnem a semmiből, pontosabban a föld alól meg a dzsungelből is néhol, és értelmezni is képesek vagyunk már sok mindent a civilizációjukból.

Mexikót leginkább a maja és az azték nép lakta. Az előbbiről a tudós elmék nagy része azt tartja, hogy a földrész legfejlettebb kultúráját alkották meg. Mindkettő hieroglif írást alkotott, monumentálisan építkezett, hétköznapjaik, államvezetésük, erkölcsük és vallásuk pedig szorosan összefonódott. Épített örökségük és a kézművességük egy része mára kezd alakot ölteni. Láttunk belőlük nem is keveset, majd azokról is írok, bár az építészetük számomra idegen volt és maradt. Az is igaz, hogy nem ismerjük az eredeti formájukat, illetve ezúttal is közvetett módon képzelhetjük el azt, és valószínűleg sokkal szebbek, díszesebbek voltak, mint ahogyan most látjuk őket. De minderről majd később.

Az ősi népről itt még csak annyit említenék meg, hogy szervezetük nem képes lebontani a laktózt. Ezért lehetséges, hogy ez is egy magyarázat a kihalásukra: talán nemcsak az emberi gyilkolászás tüntette el őket, hanem a bevitt állatok tejétől haltak meg. Ám tény, hogy a hódítók sem kímélték az őslakosokat. 

A kortárs Mexikóban az őshonos népek eléggé sajátos helyet foglalnak el. Arról már írtam, hogy egy részük ma is elzártan, a hegyekben él. Egy részük azonban falvakban, városokban, kissé állam az államban és az az államban stílusban. Ezt mindjárt megmagyarázom. Tudjuk, hogy az ország (állam) 31 szövetségi államra és 1 szövetségi körzetre (distrito federal, DC, mint az amerikaiaknál, bár más jelentéssel!) tagolódik. Ez utóbbi tulajdonképpen a fővárost jelenti. Minden államnak saját alkotmánya, törvényhozó testülete (kongresszusa) és kormányzója van. Ezen államok egy részében pedig, különösen délen, leginkább Chiapas államban, de máshol is, az indiánoknak külön kis államaik vannak, határátkelővel, rendőrséggel, saját adminisztrációval, vezetéssel, országnévvel, helységtáblával, önkényesen szedett, de egyezményesen működő, útdíjjal. Néha, ha másképp nem megy, állam – város – határainál, kötelet húznak ki az autó elé, mint nálunk a menyasszonyi kocsi elé, a sofőrök pedig fizetnek, ha be akarnak lépni a területre. Mi is becsületesen megálltunk a határon, az úton keresztben álló két rendőrautónál, míg a rend egyik őre megkérdezte a magáét a helyi vezetőnktől, aztán az egyik autó előrébb húzott, hogy beférjünk az államukba, a San Juan Chamula névre hallgató területre. Ez egy község, vagy még inkább tartomány, autonóm terület, saját rendőrséggel, adminisztrációval. Azért vacillálok, mert nehezen fordíthatók a kifejezéseik és a jelentésük. San Juan Chamula egyszerre jelent egy közigazgatási területet, hasonló nevű településsel és sok kisebb faluval (városkával?) együtt, melynek a 2010-es adatok alapján közel 77 ezer lakosa van, akik szinte teljes egészében a maja származású tzotzil néphez tartoznak. Az országocska természetesen nagyjából úgy néz ki, mint bármelyik mexikói város; csak régebbiek, és talán színesebbek a házak; sokkal több benne a piaci árus, akik mind kézműves termékeiket kínálják; sok a szegény ember, sőt a koldus is. Itt láttunk olyan mexikóit, mint amilyeneket a filmek alapján vártunk: kimért léptű, a felelősség súlya alatt kissé előrehajló, de amúgy peckes járású főnököket, derékszíjjal megkötött fehér poncsóban, sombreróval, ami inkább csak közönséges szalmakalap volt. A főnökök nem szeretik, ha fényképezik őket. Ez különben a mexikóiakra általában, az indián lakosságra és a vezetőikre meg különösen jellemző. Ezért csak távolról sikerült megörökítenem egy ilyen fehérbe öltözött városvezetőt és általában az ottani lakosokat. Inkább a szívemben őrzöm őket és a gyönyörű tárgyaikat. Mert remek plaketteket és szobrocskákat készítenek mészkőből és állítólag csontból, legtöbbjük a megmaradt vagy fellelt ősi műtárgyaik másolatai. Lelkesen kínálták a fakéregből készült lapokból kivágott és régi, szép motívumaikkal telerajzolt könyvjelzőket és a világ leggyönyörűbb szőtteseit. Csak ne lettek volna mindig olyan szomorúak.