Hirdetés

Orth István a hősök útján


A sepsiszentgyörgyi székhelyű Erdélyi Művészeti Központban nyílt meg múlt hét végén Orth István nagyszebeni grafikus egyéni kiállítása. A művészt és munkásságát Kovács Árpád művészettörténész méltatta.

Ha a kiállítótér falain lévő műtárgyakat szemléljük és vizsgáljuk, akkor rögtön szembetűnik az intellektualizáltság. A valósághű rajzosság, a megtervezettség és stilizáló dekorativitás mögött művészeti, teológiai, mitológiai, kultúrtörténeti jelentések rétegei épülnek egymásra, úgy egészítve ki egymást, hogy a látvány a könnyed lebegéssel egyszerre mély gondolati tartalmat sejtet. Úgy mint az Orth István által sokat használt szimbólum, a hagyma esetében, ezeket a védő, külső alleveleket le kell hámoznunk ahhoz, hogy teljesen megérthessük a lényeget. Fel is merült bennem a kérdés, honnan jön ez az összetettség, tömörség, ez a jelentésbeli többrétűség, melyek megfejtéséhez tanulmányaink, műveltségünk, kultúrtörténeti jártasságunk, olvasmányélményeink, képtár- és múzeumlátogatásaink, utazási emlékeink ismereteire kell támaszkodnunk, így mindenki annyit ért meg a műtárgyakból, amennyire felkészült azok befogadására.
Ha Orth István művészi pályájának indulását, korai időszakát vizsgáljuk, akaratlanul olyan keresztutakra, próbatételekre figyelünk fel, mint a mesehősök esetében, akik viszontagságos, szövevényes utakon, néha kilátástalan helyzetbe kerülve úgy győzik le az elébük gördített akadályokat, hogy azt nemcsak maguk, hanem közvetett vagy közvetlen környezetük javára is képesek fordítani. Orth István formálódásában, személyiségének alakulásában bizonyára nagy hatással volt, hogy református lelkészcsaládba született, édesapja a ma Nagyváradhoz tartozó Biharpüspöki lelkésze volt 41 éven át. 
Ő, a magasan művelt lelkipásztor lehetett a példaképe a különböző próbatételekkel való küzdelemben, kényszerű helytállásban, hiszen „papgyerekként” már idejekorán megbélyegezték, első nekifutásra nem vették fel a váradi művészeti középiskolába a tehetséges, állandóan olvasó és rajzoló fiút, csak a harmadik próbálkozására, aztán ugyanígy járt a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolával is. Orth Istvánnak mégis volt hite végigmenni ezeken a kerülőutakon, volt ereje kapaszkodni, felrugaszkodni az égig érő fa tetejére, kitartani addig, amíg harmincas évei közepére már a kezébe vehette Kolozsváron teológusi, majd a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán grafikusi oklevelét, közben doktori tanulmányokat folytatott a bukaresti Ortodox Teológián, majd restaurátori és műemlékvédelmi képesítést is szerzett. Tehát ez a kitartás, a sok tanulás, képzés és művészi akarat, valamint a tehetsége predesztinálta arra, hogy műveivel mindig a legmagasabb értelmi, művészi szintet igyekezzék megcélozni.
Orth István életében egy újabb, de ezúttal kedvező és életre szóló sorsfordulat következett, amikor 1976-ban sokrétű ismerettel, tudással és a benne feszülő alkotói vággyal felvértezve Nagyszebenbe költözött, családot alapított és a híres Brukenthal Múzeum restaurátoraként kezdett dolgozni. Talán ekkor még ő se gondolta, hogy élete további évtizedeiben Nagyszeben, az erdélyi szászok egykori legnagyobb városa, kereskedelmi és szellemi központja lesz otthona és művei születésének bölcsője. Orth István neve ma már teljesen egybeforrt Nagyszebennel, amelynek 2010-től díszpolgára. Itteni műhelyében rézlemezbe karcolva nyert formát az a több ezerre tehető metszet, melyek a Szászföld fővárosának emblematikus tereit, épületeinek, tornyainak karakterisztikus formáit és ódon hangulatát adják vissza. Ezek a grafikai lapok a világ minden tájára eljutottak. Nagy Miklós Kund az Orth Istvánról szóló igényes monográfiájában említést tesz többek között arról a jellegzetes szebeni panorámáról, „amelybe beépítette a Felsőváros minden jelentős műemlék épületét, a templomok, a jól ismert Lépcsős feljáró, a Hazugok hídja és más helybeli különlegességek látványát”,  és amely ma a Vatikánban Ferenc pápa gyűjteményét gazdagítja.
Önzők és igazságtalanok lennénk azonban, ha Orth István sokoldalú grafikai munkásságát egyetlen helyre szűkítenénk. Ugyanolyan igénnyel és szeretettel metszette rézbe Medgyes, Segesvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Nagyenyed vedutáit, mint szeretett városáét. Egy másik sorozatban azonban egy másik sokszorosító eljárást, a linóleummetszést alkalmazta, így az előbb említett erős, hangsúlyos kontúrokkal megrajzolt épületek helyett már nagyobb foltokban, összefogott rajzú és síkhatású képeken köszönnek vissza a gyergyószárhegyi tornyok vagy az Egyeskő sziklái.
Ugyancsak Szebenben bontakozott ki Orth István alkalmazott grafikai tevékenysége is, elég, ha csak az emblematikussá vált 80-as évekbeli dzsesszfesztiválok plakátjaira gondolunk. Banner Zoltán már ezelőtt harminc évvel – a 20. századi erdélyi magyar képzőművészetről szóló kötetében – elismerően szólt Orth plakátjairól, amelyekkel „volt ereje felülemelkedni egy olyan táblaképgrafika és -festészet transzcendens szférájába, a fantasztikum és fantázia végtelen lehetőségeitől áthímezett dinamikus univerzumba, melyet a lélek mélyrétegeinek és a külvilágnak, a valóságnak és a teremtett, képzeleti világnak a sajátos oldódása jellemez.” 

Banner Zoltán viszonylag régi, de máig időszerű méltatásából jól kivehető, hogy Orth István grafikáinak, műveinek tematikája „nemcsak” egy-egy könnyen felismerhető hangulatos városrészlet, egy-egy torony vagy híd, hanem sokkal inkább a végtelen, a tér és az idő végtelenének átélésére reflektál, egyszerre van jelen a valóság és a teremtett képzeletbeli világ sajátos oldódása. Ha alaposan szemügyre vesszük Orth István grafikáit, egy sajátos szürrealizmusra figyelhetünk fel, melyet Józsa T. István oly találóan fogalmaz meg: „Lapjain minden egy magasabb szintű, valóságfeletti, mondhatnánk kozmikus térben történik, de ez a látásmód nem ködösíti el az érthetőséget, mert szimbólumai az európai kultúra talaján termettek, egyetemes érvényűek, és elvontságuk dacára mindenkor belül maradnak az érthetőség határain, mert eszmei alapjuk szilárd, és a művek sok-sok fázison átmenve nyerik el végső, kikristályosodott formájukat. […] Orth István magasabb rendű rendszerben látja a világot, melyben Ég és Föld, csillagok és bolygók, múlt és jelen, a természet és az ember kijelölt pályán mozognak, egymással kapcsolatba kerülnek, és amelyben egy fűszálnak vagy bogáncsnak is rendeltetése, eleve elrendeltsége van. Számára nincs kicsi és nagy: a Genezis, a teremtő szándék egyaránt tetten érhető a galaktikákban, de egyetlen hagymában is, mert minden motívuma a végtelen Univerzum része.”
Meghatározó élményként jut eszembe Orth István kolozsvári tárlata, melyet 2019 tavaszán volt szerencsém megtekinteni a kolozsvári Művészeti Múzeum földszinti termeiben. Gyanútlanul magammal vittem másodikos kisfiamat is, gondolván, hogy úgyis az Orth-jelenség interpretációjáról, művészete mikro- és makrokozmoszáról, organikus formavilágáról halvány fogalma sem lesz. Ennek ellenére máig jól emlékszem, hogy amíg az előtérben kiállított plakátjait és néhány absztraháló grafikáját szemléltem, kisfiam előreszaladt, majd gyorsan hívott, hogy valami furcsa hagymákat lát, melyeknek női lábai vannak. Meglepődtem azon, hogy egy számomra mély gondolatiságú, bonyolult formákból építkező és áthallásos, látomásos, szürreális képet mennyire érthetően és könnyedén fejt meg egy gyerek, ahogy – mint a hagyma esetében is – lehántva a héjat, az első jelentést, rögtön feltárul a lényeg és a konkrétum. A hagyma, a nő, a termékenység és az anyaság, a humor és a játék egyszerre volt érthető a kisfiamnak is, még akkor is, ha a dús, színes formák, a nő és az idő fogalmai nekem már más képzettársításban jelentek meg. Az orthi képek tehát belül maradnak az érthetőség határán, csupán – ahogyan Gombrich fogalmaz – a szemlélőnek kell felkészülnie, megismernie a művészetet, hogy a lehető legteljesebben meg tudja érteni és le tudja győzni műveletlenségéből származó, tudatlanságból fakadó előítéleteit.
Belül maradnak tehát az érthetőség határain a világ négy sarokpontján álló evangélisták a föléjük boruló boltozattal, a költői magasságokba emelt, az élet szépségeit, a termékenységet szimbolizáló Gesztenyelányok, Hagymalányok és a Filodendron pálmatörzs-asszonyai ugyanúgy, mint a Méhek által szépen, tisztán, egyenletesen telehordott kis lépek, vagy éppen Velence oszlopai, ahogy a tenger végtelen tükréből kiemelkedő facölöpök kis márványpalotákban végződnek.
A legtöbben azt szeretik látni a képen, amit a valóságban is szeretnek. Mindnyájan szeretjük a természet szépségeit, és hálásak vagyunk a művésznek, ha azokat meg tudja őrizni a vásznon. De ez a vonzódás a szemünknek kedves dolgokhoz könnyen buktatóvá tehet, mert nem ad választ életérzéseinkre, problémáinkra, a korunkat érintő sokféle kihívásra. Orth István ezt a kortárs problémakört, ezt a sokrétű gondolatiságot értelmezi, válaszolja meg rendkívül sokrétű művészi fegyvertár birtokában.

Nemcsak a grafikában, a plakáttervezésben mozog otthonosan, egyedi módon, hanem a festészetben is. Orth István festői magatartásának jellemzőit Józsa T. István fogalmazta meg találóan: „Orth Istvánnak fontos a mítoszteremtés, a valóság terének és idejének képszerűsítése. Tetten érhető egyfajta csoda iránti vágy, itt Ikarosz igyekszik kiszakítani magát, ott a Főnix suhan fejedelmi méltósággal. Az ábrázolandó tárgyakat sokszor kiemeli természetes környezetükből és újba, szokatlanba helyezi, az emberi alakok teljességükben ritkán jelennek meg, jobbára pazarul stilizált torzók, egyfajta villanások az emberi pszichikum mélyéről. Számos esetben a hagyományokhoz való viszonyt is újraértékeli, a több évszázados antik hagyományt újrateremti modern művészi hatásokat építve be munkáiba, néha pedig kiegészítve utazási élményeivel is. Népes, nyüzsgő, változó világ ez, sasok, farkasok, képzelt lények kelnek életre és indulnak nyomban. Való világ és – transzcendencia. Mert mindez nyitás, útkeresés, útépítés a transzcendencia felé.” 
A nagy reneszánsz mesterekről tudjuk, hogy számos vázlatot készítettek, egy-egy főművük elkészítése előtt. Említhetném Leonardót vagy Raffaello Madonnáit egyaránt. Már akkor tudták, hogy a művészet gondolati „probléma”, vagyis a művésznek ki kell tudni fejezni egyszerre mély teológiai, filozófiai és absztrakt fogalmakat. Orth István festményei tele vannak ezekkel a kérdésekkel, nemcsak azért mert alkatánál fogva vonzódik ezekhez a dolgokhoz, hanem azért is, mert képes érzékelni és kifejezni korunk emberének problematikáját, érzéseit, céljait, vágyait, küzdelmét, örömét, bánatát, ha kell, Isten-kereső lármáját.
Ennek az Isten-keresésnek, a példaképek, a nagy elődök keresésének és felmutatásának a közelmúltban egy egész sorozatot szentelt Szentképek címmel, melyek előzményei, stílusjegyei ugyancsak a korábbi tusrajzok ábrázolásmódjaiban keresendők. Orth István szerint inkább szakrális értelemben kell szenteknek tekinteni ezeket a figurákat, mivel többségük egyházilag nem volt kanonizálva, legutóbb, már a sorozat elkészülte után II. János Pál pápát avatták szentté (A Szentlélek hordozója). Ezeken a nagy méretű olajfestményeken olyan mondabeli vagy a néphagyomány száján forgó alakok vannak, mint Csaba királyfi, de van köztük államalapító király (Szent István), Erdély aranykorát megteremtő fejedelem (Bethlen Gábor), angyalok, megjelennek felmagasztosult költőink, íróink is. Szembetűnő, hogy ezek a „szentek” többnyire arctalanok, van olyan is, mintha valamelyik középkori templom hajófalán találták volna meg, arckifejezések nélkül a mészréteg alatt.
Orth István nem hagyományos módon, az ismert ikonográfiai hagyományokat követve ábrázolja szentjeit, hanem valójában újrateremti őket – ahogyan vallja, joggal –, mivel minden kor másként, a saját ízlése és elvárásai alapján ábrázolta őket. A sorozat stílusjegyei – amint azt Nagy Miklós Kund szépen megfogalmazta – „egységesek, ívelt formájú, spektrumszerűen feltett, szivárványos árnyalatok jellemzik, lendületesek az ecsetvonások, pasztellszerűen visszafogottak a színek, könnyed lebegés képzetét keltik a nézőben.” Meg kell jegyeznünk azonban, hogy Orth István nem feltétlenül a kereszténység (Ave Maria, Az Alapító) szentjeit teremti újjá, hanem sokkal inkább a mitológiából (Minótaurosz, Ókeanosz és Gaia) és az ősi, természeti vallások „szentjeit” teremti újjá (A sárga ló és a hét gyertyatartó, Lumbini, Tenger és a Föld stb.), jól ismerve a múlt eseményeit. A Szentképek sorozathoz tartozik a Heten című olajképe is, amelynek reprodukciója a kiállítás plakátján látható.
Orth István képeiben nagyon sok az utalás, az asszociáció, képei – ahogyan Józsa T. István is fogalmaz – „az emberi létezés rejtett mélységeiről szólnak, a szubjektívekről, az egészen személyesekről, melyek csak az álomban, az éber vagy az éjszakai álomban vagy víziókban érhetők tetten”. Ezt a megjegyzést ki kell egészítenünk azzal, hogy ezzel egy időben a kollektív tudatot is megjeleníti műveiben, mivel a mitológiák, ősi vallások szimbólumrendszeréből kölcsönöz motívumokat, melyek visszanyúlnak a néphagyományba, de nemcsak a kanonizált, „felszínes” hagyományra, hanem az ősi, a természeti népek hitvilágához, ami mindig ott van bennünk, legbelül. Így a „szentképeiben” is azokat mutatja meg, melyek alakja ráépül egy (ősi) archetípusra, ugyanakkor egyetemesek is (pl. Szent György). Idesorolhatjuk a tengeri ősképeket, amelyek a víz archetípusainak jelentéseiben élnek, mely egyaránt lehet az élet, a megtisztulás vize és az újjászületés eleme.
Ha Orth István művészetének lényegét keressük, akkor megtaláljuk az általa megfogalmazott időfogalomban, a mítoszok világában, ahol a hősök egyetemes jelképekkel és erényekkel felruházva járják a transzcendencia lépcsőfokait, egyensúlyt keresve és teremtve a hétköznapi és az égi világ között. Képeinek, egész művészetének az a sugallata, hogy mi emberek egész életünkben a hősök életútját járjuk be, és ennek a lelkiállapotnak, ennek az állandó küzdelemnek és a teremtésnek is az egyetlen és végső lényege a félelemtől való megszabadulás és a teljes kitörés a szabadságba. Orth István ma is határozottan járja a hősök útját, de már régóta teljes szabadságban és harmóniában égivel és földivel.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!