A KALOT Egyesület által működtetett Olvasóklubbal együttműködve havonta egy alkalommal egy-egy szépirodalmi művet ajánlunk olvasóink figyelmébe. A klub tagjai többnyire kortárs magyar és világirodalmi műveket olvasnak és vitatnak meg szakértők vezetésével. José Saramago Kőtutaj című regényét Bodó Julianna mutatja be. José Saramago, Nobel-díjas portugál író Kőtutaj című regényét nem lehet gyorsan olvasni. Túlságosan lassan sem lehet. Ahogy haladunk a regényben, észrevétlenül felvesszük az óceánon úszó kőtutaj ritmusát, akarva-akaratlanul a hömpölygő víztömeg sodrására bízzuk magunkat – avagy dehogyis a víz, inkább Saramago mondatainak áradása visz bennünket. Nézzük hát a történetet. A Pireneusokban, a francia–spanyol határon egyszer csak egy repedés keletkezik, nőni kezd, eltűnik benne az Irati folyó vize. A repedés csak nő, csak nő, míg végül hatalmas szakadékká szélesedik, amely leválasztja az Ibériai-félszigetet a kontinensről. A félsziget – vagy most már inkább sziget? – nyugat felé veszi útját az Atlanti-óceánon, egyre távolodik Európától, történések hosszú sorát vonva maga után. Mi minden történik? Aggodalmak és remények keresztezik egymást, pánik, letargia és eufória, menekülés és lázadás, de legfőképp nagy elbizonytalanodás. Kik is vagyunk? Hol is vagyunk? A mi világunk-e ez, amely egyszer csak kiszakad helyéből, és bizonytalan irány és jövő felé indul? Európaiak vagyunk-e, vagy örökre otthagyjuk az öreg kontinenst? Lemond a portugál kormány és létrejön a nemzeti megmentési kormány – ugyanazokból a tagokból. A nemzetközi viszonyok összekuszálódnak, a felek megpróbálják minél előnyösebben pozícionálni magukat az elmozdult földdarab viszonylatában. De az identitásválság nemcsak a kőtutajon kelt riadalmat és bizonytalanságot. A helyben maradt földrész országaiban fiatalok ezrei lázadnak fel, és mindent elborít a felirat: „Mi is ibérek vagyunk!” Mindeközben az olvasó öt ember különös történetének, találkozásának és együtt folytatott hosszú útjának tanúja és kísérője lesz. Ők öten – két nő és három férfi – nem mindennapi történések részesei avagy kiváltói. Azért repedt meg a Pireneus hegylánca, mert Joana Carda vonalat húzott a földre egy juharággal? Vagy mert Joaquim Sassa erejét messze meghaladó távolságra dobott a tengerbe egy követ? Pedro Orce lába alatt megállíthatatlanul remeg a föld – és semmilyen műszer nem igazolja a remegést. José Anaicót útja során seregélyek raja követi. Maria Guavaria kék fonala csak nyúlik, csak nyúlik, és egybefonja hőseink sorsát. Egybeesésekről van-e szó, olyan egybeesésekről, amelyeket most, mivel ennyire rendkívüliek, kénytelenek vagyunk észrevenni – holott máskor érzéktelenek vagyunk irántuk? A kőtutaj végül megáll. Négy vándor folytatja útját, miután ötödik társukat eltemetik azon a helyen, ahol a legrégibb európai ember koponyáját találták meg. „A juharág kizöldült, jövőre talán virágba szökken.”