Nagyhétben járunk, miközben az iskolába való iratkozás is megkezdődött. Nem kicsi ügy ez sokak számára, hiszen még olyat is hallottam, hogy már az újszülöttet „előjegyeztetik” a kiválasztott tanítónál, de emlékszem arra is, hogy pár évvel ezelőtt a szülők már hajnalban képesek voltak sorba állni a beiratkozás első napján, hogy nehogy kimaradjon az elitnek mondott iskolából a csemetéjük. Állítólag még hajba is kaptak néhányan, de lehet, hogy ez már városi legenda… Tény, hogy a városban, ahol élek, valóságos verseny alakult ki egy bizonyos rétegben, hogy kinek sikerül bejuttatnia a gyereket valamelyik központi iskolába. Valóságos szégyen, ha a kicsi előkészítős nem az „elit” intézményben kezdi majd iskolai tanulmányait, sőt a környező falvak családjai között egyfajta státuszszimbólummá vált, hogy az enyém ide vagy épp oda jár. A cél érdekében sok mindenre képesek a talpraesett szülők, megmozgatnak fűt-fát, „flotántot” csináltatnak, bejelentkeznek a nagynéni címére, ha az az épp a vágyott iskola közelében lakik. Bevallom, sokszor eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ezt a hatalmas energiát nem pazarolnák el a szülők erre az egyetlen lépésre, aminek az utóélete – tetszik, nem tetszik – minimum kétesélyes. Egyáltalán nem biztos, hogy az „elitiskola” pedagógusa és a gyerek között működik majd a kémia, nem borítékolható az sem, hogy a kiskölyök jól érzi ott magát, mint ahogy az sem, hogy jól fog teljesíteni. Lehet, hogy így lesz, de lehet, hogy nem. És ezt a sok energiát, tenni akarást valóban a gyermekre is lehetne fordítani, úgy szépen elosztva a mindennapokban, hogy jusson a nehéz időkre is. Amikor mondjuk beilleszkedési nehézségekkel küzd, vagy épp szorong iskolába indulás előtt az utód, vagy nehezen megy az írás, a matek. Néha úgy tűnik, mintha a felnőttek inkább maguknak választanának iskolát. Igazából nem is választanak, hanem sodródnak az árral, ami az ő körükben „locsog”: ez azt mondta, úgy hallottam, mindenki tudja, a szomszéd is oda viszi, hát még szép, hogy én is. Szóval ki is dönt ebben a kérdésben? Mások, a többiek? Írtam én már a „jó iskola, rossz iskola” jelenségről, de nem lehet elégszer hangsúlyozni: ma már a városi iskolák, de szerencsére a vidékiek nagy többsége is ugyanolyan jó körülményeket biztosít. A tanterv mindenütt ugyanaz, a pedagógusok pedig mind ugyanott, ugyanazt tanulták, ugyanolyan módon szerezték meg szakmai fokozataikat. A gyerekek meg gyerekek, mindenik egy más univerzum. Az „elit osztályba” összesereglett közösségnek ugyanúgy meglesznek a konfliktusai, ugyanúgy történhet bántalmazás ott is, mint ahogy a lakótelepi intézményben is. Ám egy kisebb létszámú osztályban, amely nem egy menő iskolában működik kismillió bizonyítási kényszerrel, talán több türelme és energiája van a pedagógusnak figyelni a kicsik minden rezdülésére, a közösség elbillenésére és óvni, támogatni, ha baj van. Nemrég egy tapasztalt gyermekpszichiáter azt javasolta az enyhén figyelemzavaros kislány édesanyjának, hogy vegye ki a városi iskolából, és vigye egy nyugis, csendesebb falusi iskolába a gyerekét. Nem véletlenül mondta… Mi lenne például, ha a szülő a saját szemével akarna meggyőződni arról, hogy mi is van egyes iskolák kapuja mögött? Kik járnak oda, milyenek az osztályok, mekkora az udvar, kedves-e a tanci? Vajon milyen elvek szerint oktatja, neveli a nebulókat? Itt vannak az iskolai nyílt napok, amikor tárt karokkal várják a szülőket, gyerekeket az iskolák, el lehet beszélgetni a tanítókkal, és az is lehet, hogy a személyes találkozás során egyből megszületik a bizalom és szimpátia a pedagógus, a gyerek és a szülő között is. Sok helyen még ezen a héten is nyitva vannak a kapuk, és május 10-ig bőven ráér a beiratkozás.

Asztalos Ágnes