Valljuk be őszintén: szeretjük szidni a román államot, amiért anyanyelvhasználati jogainkat gyakorta semmibe veszi. Ráadásul igazunk van. Még Kolozsváron éltem, amikor nyelvjogi aktivisták – akik a szórványvidékek önkormányzataival pereskedtek anyanyelvhasználati jogainkért – elmondták: Romániával nem az a gond, hogy nincsenek törvények, amelyek szavatolnák jogainkat, hanem az, hogy nem tartják be, vagy nem megfelelően alkalmazzák azokat. Ráadásul még azt sem mondhatjuk el minden esetben, hogy az elöljárók merő rosszindulatból nem teszik közzé magyarul is a hivatalos iratokat. Ennek ugyanis praktikus oka is van. Lustaságnak hívják. A hivatásos fordítók alkalmazása ugyanis pénzbe kerül, a két nyelvű ügyintézés biztosítását pedig plusz feladatként kezelik, ami púp a hátukra. Márpedig a magyar nyelv használatát biztosító törvények nem azért vannak, hogy a hivatalok semmibe vegyék. Több kisebbségvédelmi egyesület beperelte emiatt az önkormányzatokat és rendre igazat is adtak nekik a bíróságon. Az igazsághoz tartozik, hogy a többségi soviniszták sem restek perelni, ezért kellett Aranyosgyéresen levennie a kétnyelvű helységnévtáblát az egyébként masszívan román többségű, de jó szándékú önkormányzatnak. Az erdélyi szórványmagyarság számára tehát a hétköznapok szerves része, hogy meg kell küzdeni azért, ha az ember fia vagy lánya magyarul szeretné ügyeit intézni polgármesteri hivatalokban. Sok településen ez szinte lehetetlen küldetés. De ne is foglalkozzunk most a rosszindulatú, sovén vezetésű önkormányzatokkal. Vizsgáljuk csak inkább azokat az önkormányzatokat, ahol elsősorban praktikus okok miatt nem alkalmazzák az anyanyelvhasználatunkat előíró jogszabályokat. Ezekből akad ugyanis több. Ami némileg elszomorító, hogy nem csak román vezetésű önkormányzatokkal fordul elő ilyesmi, hanem bizony olyan településeken is, ahol magyar a polgármester és az önkormányzati képviselők többsége is. Előfordul, hogy ők sem tudják kigazdálkodni a helyi tanácshatározatok magyarra fordítására való pénzt. No és nekik is kényelmesebb így, mert lássuk be: csekély az esélye annak, hogy a lakosság tömegesen megrohamozza a polgármesteri hivatalokat, mert tanácshatározatokat akar olvasni az anyanyelvén. Ráadásul aki egyáltalán olvasásra adja a fejét hamarabb olvas szépirodalmat, újságot, a horoszkópot vagy csak a nap viccét. Olyan időket élünk, amikor már Rejtő Jenőt is kevesen olvasnak. Bizony. Ha szomorkodni szeretnénk, akkor rendkívül könnyen találhatunk alapos okot hozzá. Szerencsére találunk jó példát is. Csíkszereda polgármestere tegnap eltökéltnek mutatkozott, hogy érvényre juttatja az anyanyelvhasználati jogainkat. Azaz a helyi önkormányzat hivatalos dokumentumait, a tanácshatározatokat lefordítják magyarra is és nem Google translatetel. Ha nyájas olvasó erről arra következtet, hogy ennek azért van hírértéke, mert eddig a megyeszékhelyen sem fordították le a város hivatalos dokumentumait: nem téved. Természetesen fel lehet csapni a kákán is csomót keresőnek és pótcselekvésnek lehet nevezni a csíkszeredai önkormányzat tervét. Mert fontosabb dolog mindig akad anyanyelvhasználati jogaink érvényesítésénél. Egy kevés demagógiáért ritkán szoktak a szomszédba szaladni kies tájainkon. A csíkszeredai polgármester bejelentése ugyanakkor túlmutat a megyeszékhelyen. A nyelvi jogaink alkalmazása ugyanis tetszik vagy sem, de nem csak a sokat szidott román államon múlik, hanem rajtunk is. Persze itt a Székelyföldön furcsának hathat a gondolat, hogy az anyanyelvünk használatáért küzdeni kell. Elvégre masszív tömbben élünk és akkor, és ott beszélünk magyarul, ahol akarunk. „És akkor mi van, ha a hivatalos iratok románul vannak?” – kérdezhetné bárki. Úgyis megkérdezzük az ügyeletes hivatalnokot, hogy mi van bennük, ő meg úgyis elmondja nekünk. Oszt kész. Csak közben elfeledkezünk arról, hogy a szórvány vidékeken a magyarság asszimilációja mennyire előrehaladott állapotban van. Ha az ottani magyarok lemorzsolódnak, akkor előbb-utóbb ránk, székelyföldiekre is sor fog kerülni. Jól tesszük tehát, ha addig szerzünk érvényt anyanylevhasználati jogainknak, amíg vagyunk, amíg lehet.

Kiss Előd-Gergely