Véget ért a nyár, alig egy éve, hogy munkába álltam. Az elmúlt napokban számos dolog mellett azon is tűnődtem, hogy milyen hamar eltelt első munkahelyi évem. De most elsősorban nem erről szeretnék írni, bár lehet, megérne egy-két sort. Maradjunk annyiban, hogy izgalmakban és érdekes tapasztalatokban nem volt hiányom. Ezúttal mégis inkább a nyárbúcsúról szeretnék beszámolni kedves olvasóinknak. Még mielőtt bárki is azt hinné a címből következtetve, hogy valamiféle nekrológ következik, itt az elején leszögezem, eszem ágában sincs effélékhez folyamodni, csupán kissé nosztalgikus hangvételben gondolok vissza az elmúlt hónapokra. Engem ért a nyár eleji jegyzet megírásának megtiszteltetése, melyben akkor a szabadság savanyú borát emlegettem mint rendes fitneszparasztnak készülő férfiegyed. Most viszont az elmúlt forró nyári esték, távoli falunapok emlékezetemben derengő hangulatát próbálom felidézni. Szerte a falvakban annyi falunapot szerveztek, hogy azt sem tudtam, melyikre menjek. Természetesen a már lassan két éve köreinkben tartózkodó koronavírus társaságában előfordult velem, hogy egyszerűen nem tudtam bemenni egyes rendezvényekre. Nos, nem a tömeg miatt, hanem a szabályoknak köszönhetően. Pedig volt tömeg, s bár nem szabadott volna legyen, mégis olyan szabályokat szabtak, melyek lehetővé tették a rendezést, csak éppen a bejutást akadályozták. Az, hogy mennyire kettős volt végig a mérce, és mennyire fokozták ezt így most őszre, engedjenek meg egy rövid leírást: A nyáron a szerelmespárok nagy erővel próbálták bepótolni elmaradt örökfogadalmi esküjüket. Persze csak kétszáz ember vehetett részt az ifjú pár neves napján, és a zenészek is csupán éjfél utánig, egy-két óráig húzhatták a muzsikát. Hogyha a zenélés netán mégis a megengedettnél hosszabban tartott, rögtön ott is termettek a rendnek őrei, és nemegyszer bunkó módon, fenyegető stílusban oszlatták el a násznépet. Ez viszont csak egy a sok nyári példából. A lelátók harmincszázalékos kapacitással működhetnek, a színházak ötvennel, és sorolhatnám, de fölösleges, hisz mindenki látja, remélem, mekkora ellentmondások vannak az intézkedésekben, és közel sincs még vége. Az árak az egekben, a gazdasági szakértők további drágulást jósolnak az elkövetkező időszakra. Történt velünk ez meg az néhány év leforgása alatt, politikusaink egyre elkeserítőbb döntéseket hoznak, az országok lassan sorjában eladósodnak; vajon tényleg az a két százalék fogja irányítani a világot, aki a pénz és hatalom fölött rendelkezik? Nehéz bármit is írni, pláne úgy, hogy semmit sem tudok, s nem szeretnék összeesküvés-elméleteket gyártani. Csak egyben bízom, az emberek józan ítélőképességében, mielőtt az amúgy is kaotikus állapotok átcsapnának végzetes tragédiákba, amelyeket többé már nem a tévében nézünk, vagy az interneten követünk nyomon, mint egykor ezt a fránya vírust, hanem elevenen magunkon érezzük kellemetlen hatásait.

Vlaicu Lajos