Talán a pszichológusok tudják a leginkább, hogy a világon minden nézőpont kérdése, s hogy az igazság mindig valahol középen van, a házasságban, a gyerek-szülő kapcsolatban, a főnök-alkalmazott viszonyban, és az együtt élő népek viszonylatában is. Ugyanazt nézzük, de nem ugyanazt érezzük, s nem is ugyanazt látjuk. Különösen így van ez ezekben a napokban, a Román Királyság hadba lépésének centenáriumán. A száraz, érzelemmentes lexikális adatok szerint 1916. augusztus 27-én Románia hadba lépett, és a „román hadsereg támadást indított Magyarország erdélyi területei ellen. Ugyanis az antant nagy területek átadását ígérte meg a románoknak, ha belépnek a központi hatalmak ellen vívott háborúba…” A nem történészek viszont, bár a maguk módján ők is a valóságot mondják, másként fogalmaznak. Beszélnek, beszélünk a magyar nyelvű sajtóban román betörésről, megszállásról, lerohanásról, hódításról, invázióról, beözönlésről is a hadba lépés kifejezés mellett, és a sort hosszan folytathatnánk. De ugyanezekben a napokban a román nyelvű megyei napilap ugyanerről a történelmi pillanatról azt írja, hogy ez volt „az Erdély felszabadításáért folytatott harc kezdete”, és ez alkalomból a hargitai határvadászok jelképesen ismét „átkeltek” a Kárpátokon, ugyanott, ahol elődeik száz évvel ezelőtt „birtokba vették” a Tölgyesi-, a „Gyimes-Palánkai-”, és Ojtozi-szorost. A lap beszámolt arról is, hogy a Gyimesekben tartott megemlékezésen táblát és koszorúkat helyeztek el Emil Rebreanu sírján, akit szökés és kémkedés vádjával az osztrák–magyar hadseregben végeztek ki (hogy hős hazafi volt vagy bűnös dezertőr, szintén nézőpont kérdése), és sűrűn emlegeti a napokban a román nyelvű sajtó az „újraegyesített” román államot, vagy a „visszafoglalt”, „kiegészített”, „kiteljesített” (întregită) Nagy-Romániát is, az országalkotó vágyak beteljesedését. Minden viszonylagos: a „kiteljesített ország” (ha nem is azonnal, de mindkét fél részére súlyos vérveszteséggel) egy (másik) megcsonkított országot eredményezett. És eltelt száz esztendő (–4, ha a kis magyar világot is beszámoljuk), de a nézőpontok nem igazán közeledtek egymáshoz, pedig a hódítást, az elfoglalást is vállalni lehetne – gondolom én. Hiszen annak idején ők maguk is tudták, hogy ezt teszik. És ezt egy – éppen Csíkszeredánál 1916. szeptember 8-án elesett – román katonaköltő, Nicolae Vulovici százados is megfogalmazta, amikor 1914. szeptember 2-án, Románia semlegességén bosszankodva, türelmetlenkedve így írt egy barátjának: „Itt nálunk puskaporos a levegő. Hát nálatok? Mind azt várjuk, hogy átkeljünk a hegyeken. Nagyon bosszantó ez az egyhangúság. Keljünk át a Dombon és vegyük el Erdélyt.” (Pe aici pe la noi miroase a praf de puşcă, dar pe la voi? Tot aşteptăm să trecem munţii că mi s-a urât cu atâta enervare. Să trecem Dealul şi să luăm Ardealul.) Megtörtént. Most pedig ugyanazt nézzük, de nem ugyanazt érezzük, és nem is ugyanazt látjuk. S nem tudom, létezik-e olyan szemüveg, amely az ilyen látáshibát korrigálhatná? Vagy tovább fokozódik a kancsalság?Daczó Katalin
borús égbolt
Talán a pszichológusok tudják a leginkább, hogy a világon minden nézőpont kérdése, s hogy az igazság mindig valahol középen van, a házasságban, a gyerek-szülő kapcsolatban, a főnök-alkalmazott viszonyban, és az együtt élő népek viszonylatában is. Ugyanazt nézzük, de nem ugyanazt érezzük, s nem is ugyanazt látjuk. Különösen így van ez ezekben a napokban, a Román Királyság hadba lépésének centenáriumán. A száraz, érzelemmentes lexikális adatok szerint 1916. augusztus 27-én Románia hadba lépett, és a „román hadsereg támadást indított Magyarország erdélyi területei ellen. Ugyanis az antant nagy területek átadását ígérte meg a románoknak, ha belépnek a központi hatalmak ellen vívott háborúba…” A nem történészek viszont, bár a maguk módján ők is a valóságot mondják, másként fogalmaznak. Beszélnek, beszélünk a magyar nyelvű sajtóban román betörésről, megszállásról, lerohanásról, hódításról, invázióról, beözönlésről is a hadba lépés kifejezés mellett, és a sort hosszan folytathatnánk. De ugyanezekben a napokban a román nyelvű megyei napilap ugyanerről a történelmi pillanatról azt írja, hogy ez volt „az Erdély felszabadításáért folytatott harc kezdete”, és ez alkalomból a hargitai határvadászok jelképesen ismét „átkeltek” a Kárpátokon, ugyanott, ahol elődeik száz évvel ezelőtt „birtokba vették” a Tölgyesi-, a „Gyimes-Palánkai-”, és Ojtozi-szorost. A lap beszámolt arról is, hogy a Gyimesekben tartott megemlékezésen táblát és koszorúkat helyeztek el Emil Rebreanu sírján, akit szökés és kémkedés vádjával az osztrák–magyar hadseregben végeztek ki (hogy hős hazafi volt vagy bűnös dezertőr, szintén nézőpont kérdése), és sűrűn emlegeti a napokban a román nyelvű sajtó az „újraegyesített” román államot, vagy a „visszafoglalt”, „kiegészített”, „kiteljesített” (întregită) Nagy-Romániát is, az országalkotó vágyak beteljesedését. Minden viszonylagos: a „kiteljesített ország” (ha nem is azonnal, de mindkét fél részére súlyos vérveszteséggel) egy (másik) megcsonkított országot eredményezett. És eltelt száz esztendő (–4, ha a kis magyar világot is beszámoljuk), de a nézőpontok nem igazán közeledtek egymáshoz, pedig a hódítást, az elfoglalást is vállalni lehetne – gondolom én. Hiszen annak idején ők maguk is tudták, hogy ezt teszik. És ezt egy – éppen Csíkszeredánál 1916. szeptember 8-án elesett – román katonaköltő, Nicolae Vulovici százados is megfogalmazta, amikor 1914. szeptember 2-án, Románia semlegességén bosszankodva, türelmetlenkedve így írt egy barátjának: „Itt nálunk puskaporos a levegő. Hát nálatok? Mind azt várjuk, hogy átkeljünk a hegyeken. Nagyon bosszantó ez az egyhangúság. Keljünk át a Dombon és vegyük el Erdélyt.” (Pe aici pe la noi miroase a praf de puşcă, dar pe la voi? Tot aşteptăm să trecem munţii că mi s-a urât cu atâta enervare. Să trecem Dealul şi să luăm Ardealul.) Megtörtént. Most pedig ugyanazt nézzük, de nem ugyanazt érezzük, és nem is ugyanazt látjuk. S nem tudom, létezik-e olyan szemüveg, amely az ilyen látáshibát korrigálhatná? Vagy tovább fokozódik a kancsalság?
Daczó Katalin
.jpg)
.jpg)
