Nevelés kérdése?

„Anya ad pé” – mondja a kicsi fiam, és tartja a markát, nyomatékosítandó, hogy itt bizony egy határozott pénzkérés fogalmazódott meg. Az esemény kiváltója a zenélő „kenyeresautó”, ami az amerikai fagyis kocsik mintájára rendszeresen meglátogatja lakhelyünket. Arról valószínűleg kevés fogalma van a fiamnak, hogy az a pénz, amit a markába nyomok, hogyan került a pénztárcámba, és mi köze van a csokis buktának ahhoz, hogy a szülei időnként leülnek egy laptop vagy számítógép elé, pötyögnek a billentyűkön, olvasgatnak, képeket nézegetnek, néha beszélgetnek is, amikor sok ember képmása megjelenik apró négyzetekben a kijelzőn, és nem őszinte a mosolyuk, ha épp akkor kérezkednek ölbe, vagy épp akkor csapnak össze a testvérek, amikor a megbeszélés zajlik. Talán ezt is egyszerűbb volt logikusan, érvek mentén megértetni régen a gyerekekkel. Kimentek ilyentájt a mezőre aratni, egyértelmű volt, hogy a búzából meglesz a család betevője, a lekaszált, megszárított és hazavitt szénát megették a lovak és a tehenek, került tej az asztalra, sajt és vaj a kamrába, s ha jól termett a krumpli és a vetemény, rotyoghatott a gulyás is csülökkel, a leszedett gyümölcsökből pedig üvegekbe zárt nyalánkságok sorakoztak a polcokon.
A fenti felsorolásból is látszik, eleinknek nem volt sok választása: ha télen sem szerettek volna éhen halni, azért tenni kellett egész évben, háziasszonyként pedig ellesni a beosztás, a takarékosság fortélyait a több nap, mint kolbász jegyében. Eltenni a bőségben, hogy legyen mit elővenni a szűkösebb időkben. Most is ennek lenne itt az ideje, a nadrágszíjak szorosabbra húzásának, hiszen a járvány, a háború következtében egyre nagyobb infláció igencsak rányomja bélyegét pénzügyi helyzetünkre, és az aszály következtében a mezőgazdaság területén sem számíthatunk túl sok jóra – esőre szomjazik a káposzta és a burgonya is, ahogy olvashatják mai lapszámunkban. Már nem is csak riogatnak, hanem a bőrünkön érezzük a magas gáz- és villanyszámlákat, a teletank is szinte kétszerese a megszokottnak, miközben nem sok munkaadótól, illetve munkavállalótól hallom, hogy a fizetések is lépést tartanának az infláció mértékével.
Egy márciusi közvélemény-kutatás eredményeiből kiderül, hogy a lakosság 62 százalékának nincsenek pénzügyi tartalékai, 22 százalékuk 1000 és 2000 lej közötti tartalékról számolt be, és mindössze 14 százalékuknak haladja meg a 2000 lejt a megtakarítása (2 százalék nem válaszolt a kérdésre). A felmérést végzők megállapították, hogy két év pandémia után a romániaiak túlnyomó többsége anyagilag meggyengülve lépett be az áremelkedések cunamijába. A legtöbben azt a kevés pénzügyi tartalékot is elköltötték, amivel rendelkeztek, és az árak emelkedése a legtöbb válaszadó számára komoly aggodalmat okoz.
Felelősségre vonható-e az a családfő, aki évek óta nyögi a lakáshitelt, maga bütyköli a családi autót, meszeli a lakás falait, munka után még kapál egy kicsit az örökölt földecskén, vagy épp másodállást vállal, hogy jusson iskolatáskára, úszásbérletre, esetleg egy hét nyaralásra belföldön? Vagy az a nyugdíjas, akinek havi járadékából eddig is csak egy kis fagyiravaló maradt az unokáknak, miután kifizette a számláit? Esetleg az a minimálbérért dolgozó egyedülálló édesanya, aki eddig is lavírozott a szigorú munkaprogramja és a betegség miatt az óvodából hiányzó gyereke között, hogy jusson is, maradjon is? Tudjuk, hogy mi hogyan takarékoskodtunk volna a helyükben? Hogy mikor mi a megfelelő lépés ebben a bizonytalanságban? Tudjuk, hogy mikor érdemes bankba tenni a megtakarítást, mikor ingatlanba fektetni, mikor kell kivenni, illetve eladni ezeket, mi legyen a családi örökséggel, merjünk-e belevágni hitelből egy vállalkozásba? Miből takarítsunk meg, ha hónapról hónapra csak tologatjuk az álmokat, vágyakat, mert első a mindennapi és a számlák? Ha nem indulunk szerencsés hátszéllel felnőttségünk kezdetén? Amíg országunk gazdasága úgy áll, ahogy, és az oktatási reformok a vakáció és az iskolakezdés dátumainak meghatározásáról szólnak, pénzügyi ismereteink pedig kimerülnek abban, hogy a markunkba nyomott kis fizetésünk odaadjuk a zenélő kenyeresautónak, addig csak szorongani fogunk az előttünk álló nehéz tél előtt.

Háromszéki Eszter

: an accessible web community