Kissé úgy állunk a márciusban ténylegesen rajtoló népszámlálás előtt, mint az időszakos orvosi vizsga előtt. Inkább elkerülnénk, halogatnánk, csak nehogy kiderüljön, hogy valamilyen – ne adj’ isten: gyógyíthatatlan – bajunk van. S közben abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy amiről nem tudunk, az nincs. Holott bennünk lappang vagy éppen tombol. Kissé félünk a népszámlálástól, tartva attól, nehogy kiderüljön, kevesebben vagyunk, mint amennyire szeretnénk becsülni számunkat. Holott tudjuk, hogy nagyon sok pályakezdő vagy aktív korának teljében lévő fiatal a határokon túl keresi boldogulását, kenyerét. Hol a gazdasági kényszer által hajtva, hol a divatot követve. S aki egyszer belekóstolt egy észszerűen működő társadalomban való létezésbe, nehezen szokik vissza túlburjánzó, nemegyszer öncélú bürokráciánk útvesztőibe, és inkább él önként választott kisebbségi létben, mint a veleszületett kisebbségi helyzetben. Minden ember, minden életsors más, ki-ki maga dönti el, miként alakítja sorsát, hol akarja leélni életét. Még akkor is, ha ezzel csökken az itthon ma­radottak száma, csökken életereje, s a család szerető biztonsága helyett a pénzen vásárolt gondoskodás vigyáz majd az itthon maradt, lassan-lassan önmagát ellátni képtelen idősekre. De ne fessük az ördögöt a falra, még akkor sem, ha a fogyásunk kétségtelen, létszámunkat csökkentette a természetes fogyás és az elvándorlás egyaránt, a világjárvány pedig még rátett egy adaggal, megnyesve a felfelé terebélyesedő korfa lombjait. Mint ahogy az időszakos orvosi vizsga sem föltétlenül mutat ki gyógyíthatatlan betegséget – sőt az esetek többségében nem is mutat ki, hanem esetleg figyelmeztet bizonyos lehetőségekre –, így a népszámlálás sem kell majd borús képet fessen közösségünkről. Csupán arra szolgál, hogy tisztán lássuk, hányan vagyunk, hol élünk, milyen a mi kis kisebbségi társadalmunk összetétele, s akkor a jövőnket is gondosabban, pontosabban tudjuk megtervezni. Örömmel hallottam, hogy az RMDSZ népszámlálási felvilágosító kampánya keretében a többes identitásúakat is kívánják megszólítani, mert a szórványban, főként a nagyvárosi szórványban nem annyira fehér-fekete a világ, mint a tömbben élők képzeletében, bizony nagyon sokan élnek olyanok, akik vegyes házasságban születtek, két kultúrán nőttek fel, s miként szüleiket is egyformán szeretik, ugyanúgy mindkettőnek az identitását, annak jegyeit is magukon viselik, vallják. Tehát ne kérdőjelezzük meg az általuk mondottakat, amikor etnikai hovatartozásukról beszélnek, ne kérdőjelezzük meg magyarságukat, ha az ugyanolyan mértékű, más nemzethez, más kultúrához való tartozással párosul. Még el sem kezdődött a tényleges népszámlálás, s máris többen osztják az észt a közösségi médiában, hiányolva a létező opciók közül a székely nemzeti identitást. Holott a székely nemzet rendi nemzet volt, nem alkotott külön etnikumot – ami a rendiség korában nem is volt mérvadó. Meg hát alaposan megnyirbált rendi kiváltságairól a székelység 1848-ban önként mondott le, betagolódva az akkor születő magyar polgári nemzetbe. Tehát középkori fogalmakat használni mai értelmezésben nem szerencsés dolog, csak arra jó, hogy tovább mélyítse az ideológiák, politikai preferenciák meg a világjárványhoz és az oltáshoz való viszonyulás által megosztott társadalmunkban a törésvonalakat. Az pedig nem sok jóra vezet egy fogyatkozó közösségben. Tehát feszengünk a cenzus előtt, mint vérvételkor az orvosi laboratóriumban. Hogy okkal vagy ok nélkül… hamarosan kiderül.

Sarány István