szórványos felhőzet
borús égbolt
tiszta égbolt
Nemet váltó bohóchalak és az ősnemzés
„A DNS semmit sem tud és semmit sem gondol. Egyszerűen csak van. Mi pedig úgy táncolunk, ahogyan ő fütyül.”
(Richard Dawkins)
Pizsi és Szenilla történetét még talán a felnőttek is ismerik, főleg azok, akiknek a gyerekei nagy rajongói az egész estés rajzfilmeknek. Ezek között is az egyik legkedvesebb történet a Némó nyomában című nagysikerű film, amelyikben a túlzottan aggodalmaskodó kis bohóchal, Pizsi a rövid távú memóriazavarban szenvedő Szenillával – aki egy palettás doktorhal – Pizsi elveszett fiának, Némónak a megkeresésére indulnak. Sajnos a filmnek volt egy nem várt, kellemetlen hozadéka is: olyan népszerűvé tette a bohóchalakat, hogy komoly veszélynek vannak kitéve, hisz az akváriumpiacon fellépő óriási érdeklődés miatt az orvvadászok megtizedelték soraikat. De most nem erről az egyébként igen aggasztó jelenségről szeretnék írni, hanem a bohóchalak csodálatos életéről. Tulajdonképpen a becsületes, tudományos nevük korallpoliphal, vagy szakszerűbben Amphiprion occelaris. De mi maradjunk meg a megszokott és kedves bohóchalnál.
[caption id="attachment_83318" align="aligncenter" width="1000"]
Fotó: Börcsök Dániel[/caption]
A bohóchalak merev társadalmi rendszerben élnek: általában egy szállásadó korallpolip egy egész kolóniának ad „lakást”, a mérgező tüskéik megvédik a kis bentlakókat a ragadózóktól, cserében ők elűzik az olyan legelésző betolakodókat, mint például a lepkehalak. Egy-egy ilyen bohóchal-kolónia egy nőstényből és a kegyeiért harcoló hímekből áll. Pizsi és a többi bohóchal társa megvívja az állatvilágban megszokott harcát az alfahím pozícióért, és így alakul ki a domináns hímből, az egyetlen nőstényből és több fiatal hímből álló kolónia. Ez eddig teljesen megszokott forgatókönyv az állatvilágban, de most kezdenek a dolgok érdekessé válni. Előfordulhat, hogy a bohóchal hölgy nem elég figyelmes, és egy arra úszó angolna elfogyasztja. Ekkor a domináns hím nemet vált! A testében rejtve szunnyadó petefészkek kifejlődnek, a heréinek a működése leáll, és az egykor hím bohóchal lesz a kolónia újdonsült királynője. Ez a nem mindennapi képesség egyes kutatók szerint a korallzátony veszélyeihez való adaptáció eredménye, hiszen a kolónia képes úgy túlélni az egyetlen nőstény elvesztését, hogy közben nem kell elhagynia a biztonságos otthont adó korallpolipot.
De a történetnek még itt sincs vége, a bohóchalak még más csodákra is képesek. Általában teliholdkor ívnak. A nőstény egy fészekaljnyi ikrát rak le, amit a domináns hím megtermékenyít, és egy hétig védelmez. Ezután a szinte teljesen áttetsző, néhány milliméter hosszú, kikelt bohóchallárvák elhagyják a biztonságos rejtekhelyet és az óceán áramlataival sodródnak körülbelül egy hétig. Sokan persze elpusztulnak, de néhányan túlélik a viszontagságokat, az utazás végén a tengerfenékre úsznak, és fiatal, már igazi bohóchalakká alakulnak át, nagyjából úgy, mint ahogy az ebihalból béka lesz. És ezek a születési helyüktől igen nagy távolságra elsodródott, kisbutus Némók valamilyen csoda folytán visszatalálnak ahhoz a korallzátonyhoz, ahol születtek és ott alapítanak új kolóniát. A legújabb kutatások szerint a bohóchalak a szaglásuk segítségével tájékozódnak: Némó és a többi ifjú bohóchal képes valahogy kiszimatolni a hazafelé vezető utat.
Az öröklődésnek ezen újabb csodája után lássuk, miként gondolkodtak erről az igen érdekes témáról a középkorban. Talán érthető, de az élet és az öröklődés egyik központi kérdése a lélek volt. A kereszténység a lélek eszméjét a görögségtől „örökölte”. Például, Platón szerint, amikor Szókratészt megkérdezték, hogy „mi lehet vajon az a dolog, ami jelen van a testben és élettelivé teszi?”, azt válaszolta, hogy a lélek. Arisztotelész is egyetértett ezzel, és azt állította, hogy a léleknek különböző fokozatai vannak: a legalacsonyabb fokozatúak a növényekben, az egy fokkal fentebb elhelyezkedő állati lelkek már érzésekkel és mozgáskészséggel ruházzák fel az állatokat, ám egyedül csak az emberi lélek teszi lehetővé az értelem és a gondolkodás képességét. A lélek gondolatát később a világvallások is átvették és beépítették tanaikba, ám valódi természetét és a testtel való kapcsolatát továbbra is homály fedte. És főleg nem tudták megmagyarázni, hogy ha a lélek halhatatlan – ahogy általában annak tartották –, akkor az élet mégis miért mulandó? Erre a kérdésre általában az volt a válasz, hogy a halál pillanatában a lélek elhagyja a testet. Még a 20. században is a legtöbben így gondolták, például 1907-ben egy amerikai orvos, Duncan MacDougal azt állította, hogy több haldokló betegének közvetlenül a halál előtti és a halált követő testsúlyának a megmérésével sikerült kimutatnia a lélek jelenlétét. Ez az a híres 21 gramm!
A lélek gondolata, noha nem része a modern tudománynak, végül is szép és hasznos gondolat volt, mert elkülönítette az élő és élettelen dolgok tanulmányozását, ezzel lehetőséget adott a középkori tudósoknak, hogy legalább az élettelen tárgyak állapotait és mozgását teológiai kérdésektől mentesen kutathassák. Közel ezer évig ugyanis az élőlények vizsgálatát az ördögtől való tudásnak tekintették.
Volt azonban egy sokkal ártalmasabb hiedelem, amely hosszú időn keresztül különösen útjában állt a tudománynak. Ez az ősnemzés tana. Több korai „természettudós” hirdette, hogy a romló húsból nyüvek keletkeznek, legyek, békák, egerek jönnek létre a szemétből, vagy akár a többhetes hadjáratban részt vevő hős, de enyhén szólva a higiéniával nem sokat törődő dicső lovag páncélja alatt bolhák és tetvek születhetnek a „semmiből”. Talán nem kell megmagyarázni, hogy miért nem fért össze az ősnemzés tana a genetikával. Ha az iszapból béka keletkezhet, akkor nem sok értelme van öröklődésről beszélni.
Igaz, hogy a békás ősnemzés – talán nem meglepő – ókori egyiptomi ötlet volt: a Nílus áradása után általában olyan „bőségben” jelentek meg a zajos kis kétéltűek, hogy valóban úgy tűnt, mintha a folyam termékeny iszapja hozta volna őket is magával. De még a 17. században is egy Jan Baptist van Helmont nevű kémikus odáig ment, hogy receptet is ajánlott, miként lehet hétköznapi anyagokból létrehozni egy egeret: tegyünk néhány szem búzát egy edénybe, dobjunk rá egy piszkos fehérneműt és várjunk 21 napot. Azt állította, hogy az eljárás működik.
Ennek a csodálatos „életerőnek” a létezése ellen azonban a tudományos forradalom tudósai komolyan felléptek. A leghíresebb támadást a spontán keletkezés elmélete ellen 1668-ban Francesco Redi itáliai orvos intézte. Ez volt a biológia történetének első tudományos igényű kísérlete.
Redi egyszerű módszert választott. Beszerzett néhány nagyobb cserépedényt, amelyekbe kígyó-, hal- és borjúhúst tett. Az edények egy részét fedetlenül hagyta, míg a többit gézzel meg papírral lefedte. Ahogy előre sejtette: a fedetlen és a gézzel lefedett edényekben, ahol volt érintkezés a külvilággal, megjelentek a nyüvek, míg a teljesen elzárt edényben viszont nem. Érdekes, hogy nem mindenkit győzött meg ez az eredmény. A legtöbb kortárs természettudós azt mondta, hogy hibás lenne egyetlen kísérlet eredményét az általánosra kiterjeszteni, és talán Redi kísérlete mindössze annyit bizonyít, hogy az ősnemzés elmélete nem érvényes a legyekre.
Végül a kérdés csak mintegy kétszáz év elteltével tisztázódott minden részletében, amikor Louis Pasteur, a 19. század végén gondosan megtervezett kísérleteivel megnyugtatóan bebizonyította, hogy még mikroorganizmusok sem keletkezhetnek spontán módon.
Nagy Péter
Fotó: Börcsök Dániel[/caption]
A bohóchalak merev társadalmi rendszerben élnek: általában egy szállásadó korallpolip egy egész kolóniának ad „lakást”, a mérgező tüskéik megvédik a kis bentlakókat a ragadózóktól, cserében ők elűzik az olyan legelésző betolakodókat, mint például a lepkehalak. Egy-egy ilyen bohóchal-kolónia egy nőstényből és a kegyeiért harcoló hímekből áll. Pizsi és a többi bohóchal társa megvívja az állatvilágban megszokott harcát az alfahím pozícióért, és így alakul ki a domináns hímből, az egyetlen nőstényből és több fiatal hímből álló kolónia. Ez eddig teljesen megszokott forgatókönyv az állatvilágban, de most kezdenek a dolgok érdekessé válni. Előfordulhat, hogy a bohóchal hölgy nem elég figyelmes, és egy arra úszó angolna elfogyasztja. Ekkor a domináns hím nemet vált! A testében rejtve szunnyadó petefészkek kifejlődnek, a heréinek a működése leáll, és az egykor hím bohóchal lesz a kolónia újdonsült királynője. Ez a nem mindennapi képesség egyes kutatók szerint a korallzátony veszélyeihez való adaptáció eredménye, hiszen a kolónia képes úgy túlélni az egyetlen nőstény elvesztését, hogy közben nem kell elhagynia a biztonságos otthont adó korallpolipot.
De a történetnek még itt sincs vége, a bohóchalak még más csodákra is képesek. Általában teliholdkor ívnak. A nőstény egy fészekaljnyi ikrát rak le, amit a domináns hím megtermékenyít, és egy hétig védelmez. Ezután a szinte teljesen áttetsző, néhány milliméter hosszú, kikelt bohóchallárvák elhagyják a biztonságos rejtekhelyet és az óceán áramlataival sodródnak körülbelül egy hétig. Sokan persze elpusztulnak, de néhányan túlélik a viszontagságokat, az utazás végén a tengerfenékre úsznak, és fiatal, már igazi bohóchalakká alakulnak át, nagyjából úgy, mint ahogy az ebihalból béka lesz. És ezek a születési helyüktől igen nagy távolságra elsodródott, kisbutus Némók valamilyen csoda folytán visszatalálnak ahhoz a korallzátonyhoz, ahol születtek és ott alapítanak új kolóniát. A legújabb kutatások szerint a bohóchalak a szaglásuk segítségével tájékozódnak: Némó és a többi ifjú bohóchal képes valahogy kiszimatolni a hazafelé vezető utat.
Az öröklődésnek ezen újabb csodája után lássuk, miként gondolkodtak erről az igen érdekes témáról a középkorban. Talán érthető, de az élet és az öröklődés egyik központi kérdése a lélek volt. A kereszténység a lélek eszméjét a görögségtől „örökölte”. Például, Platón szerint, amikor Szókratészt megkérdezték, hogy „mi lehet vajon az a dolog, ami jelen van a testben és élettelivé teszi?”, azt válaszolta, hogy a lélek. Arisztotelész is egyetértett ezzel, és azt állította, hogy a léleknek különböző fokozatai vannak: a legalacsonyabb fokozatúak a növényekben, az egy fokkal fentebb elhelyezkedő állati lelkek már érzésekkel és mozgáskészséggel ruházzák fel az állatokat, ám egyedül csak az emberi lélek teszi lehetővé az értelem és a gondolkodás képességét. A lélek gondolatát később a világvallások is átvették és beépítették tanaikba, ám valódi természetét és a testtel való kapcsolatát továbbra is homály fedte. És főleg nem tudták megmagyarázni, hogy ha a lélek halhatatlan – ahogy általában annak tartották –, akkor az élet mégis miért mulandó? Erre a kérdésre általában az volt a válasz, hogy a halál pillanatában a lélek elhagyja a testet. Még a 20. században is a legtöbben így gondolták, például 1907-ben egy amerikai orvos, Duncan MacDougal azt állította, hogy több haldokló betegének közvetlenül a halál előtti és a halált követő testsúlyának a megmérésével sikerült kimutatnia a lélek jelenlétét. Ez az a híres 21 gramm!
A lélek gondolata, noha nem része a modern tudománynak, végül is szép és hasznos gondolat volt, mert elkülönítette az élő és élettelen dolgok tanulmányozását, ezzel lehetőséget adott a középkori tudósoknak, hogy legalább az élettelen tárgyak állapotait és mozgását teológiai kérdésektől mentesen kutathassák. Közel ezer évig ugyanis az élőlények vizsgálatát az ördögtől való tudásnak tekintették.
Volt azonban egy sokkal ártalmasabb hiedelem, amely hosszú időn keresztül különösen útjában állt a tudománynak. Ez az ősnemzés tana. Több korai „természettudós” hirdette, hogy a romló húsból nyüvek keletkeznek, legyek, békák, egerek jönnek létre a szemétből, vagy akár a többhetes hadjáratban részt vevő hős, de enyhén szólva a higiéniával nem sokat törődő dicső lovag páncélja alatt bolhák és tetvek születhetnek a „semmiből”. Talán nem kell megmagyarázni, hogy miért nem fért össze az ősnemzés tana a genetikával. Ha az iszapból béka keletkezhet, akkor nem sok értelme van öröklődésről beszélni.
Igaz, hogy a békás ősnemzés – talán nem meglepő – ókori egyiptomi ötlet volt: a Nílus áradása után általában olyan „bőségben” jelentek meg a zajos kis kétéltűek, hogy valóban úgy tűnt, mintha a folyam termékeny iszapja hozta volna őket is magával. De még a 17. században is egy Jan Baptist van Helmont nevű kémikus odáig ment, hogy receptet is ajánlott, miként lehet hétköznapi anyagokból létrehozni egy egeret: tegyünk néhány szem búzát egy edénybe, dobjunk rá egy piszkos fehérneműt és várjunk 21 napot. Azt állította, hogy az eljárás működik.
Ennek a csodálatos „életerőnek” a létezése ellen azonban a tudományos forradalom tudósai komolyan felléptek. A leghíresebb támadást a spontán keletkezés elmélete ellen 1668-ban Francesco Redi itáliai orvos intézte. Ez volt a biológia történetének első tudományos igényű kísérlete.
Redi egyszerű módszert választott. Beszerzett néhány nagyobb cserépedényt, amelyekbe kígyó-, hal- és borjúhúst tett. Az edények egy részét fedetlenül hagyta, míg a többit gézzel meg papírral lefedte. Ahogy előre sejtette: a fedetlen és a gézzel lefedett edényekben, ahol volt érintkezés a külvilággal, megjelentek a nyüvek, míg a teljesen elzárt edényben viszont nem. Érdekes, hogy nem mindenkit győzött meg ez az eredmény. A legtöbb kortárs természettudós azt mondta, hogy hibás lenne egyetlen kísérlet eredményét az általánosra kiterjeszteni, és talán Redi kísérlete mindössze annyit bizonyít, hogy az ősnemzés elmélete nem érvényes a legyekre.
Végül a kérdés csak mintegy kétszáz év elteltével tisztázódott minden részletében, amikor Louis Pasteur, a 19. század végén gondosan megtervezett kísérleteivel megnyugtatóan bebizonyította, hogy még mikroorganizmusok sem keletkezhetnek spontán módon.
Nagy Péter
